Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum 3. - Thorma János Múzeum könyvei 30. (Kiskunhalas, 2009)
Történelem - Ádám András: A kiskunhalasi temetkezési egyletek története
HALASI MÚZEUM 3. Emlékkönyv a Thorma János Múzeum 135. évfordulójára 113 A kiskunhalasi temetkezési egyletek története Adám András A temetkezési egyletekről manapság még a lakóhelyük múltja iránt érdeklődők közül is kevesen tudnak, holott az 1830-as évek közepétől az 1948-50-ig terjedő mintegy 120 éves időszakban alig volt olyan népesebb település, ahol ne működtek volna hosszabb rövidebb ideig. Nagyobb városokban nem is egy. A reformkori Magyarországon a polgárosodó közszellem, nem utolsósorban Széchenyi munkálkodásának köszönhetően, az egyesületi mozgalom ébredését is magával hozta. Sorra alakulnak a különböző célú egyletek: kulturális, gazdasági jótékonysági feladatokkal. A jótékonysági egyletek egyik legszélesebb körét a temetkezési egyletek alkották. Az 1848 előtt létrejött 100 önsegélyező egylet legnagyobb részét a temetkezési és betegse- gélyző egylet alkotta. Ebből 45 kizárólag halotti társulat volt. Egy-egy egyesület tagsága sok százra rúgott.1 Minden ember - még a legszegényebb is - arra vágyik, hogy halála után tisztes, a kor szokásainak megfelelő temetési szertartásban részesítsék. A temetés sok pénzbe kerül, és nem volt ez másképpen régente sem. A temetkezési egyesület ebben akart segítséget nyújtani. Amikor egy egyleti tag meghalt, a többi tag néhány krajcárt befizetve, hozzájárult a temetés költségeihez. Az így összegyűlt, és jelentékenyre növekedett summa többnyire fedezte a szertartást, sőt valamennyi még maradt is a családtagoknak, örökösnek.2 Tevékenységüket a tagok által előzetesen elfogadott, ún. alapszabályok pontosan meghatározták. A tagok az egyesületbe belépésükkor egyszeri hozzájárulást fizettek. Ez a belépési díj képezte az egyesület alaptőkéjét. Halálesetkor ebből megelőlegezték a temetésre járó összeget - akár több temetésre is - amelyet aztán a tagoktól összeszedtek. A befizetések, és kifizetések különbözete az egyleti tőkét gyarapította. Ebből fedezték a költségeket, a tisztségviselők tisz- teltdíjait. Ami ezen felül maradt, azt vagy a tagoknak kölcsönözték ki, kamatfizetés mellett, vagy jótékony közcélokra ajánlották fel. Minden tag kapott egy „könyvecskét”, amelyben nyilvántartották a befizetéseket. A díjszedők is rendelkeztek egy könyvvel, ebben rögzítették, hogy ki fizetett. Az egylet pénztámoka végül egy pénztárkönyvben, összesítve minden be- és, kifizetést bevezetett. Ennek alapján, minden évben számadás készült, amit bizottság ellenőrzött. A számadásokról, valamint az egyesület tevékenységére vonatkozó határozatokról, döntésekről jegyzőkönyvet vezettek. Körültekintően dokumentálták tevékenységüket, s ha a dokumentumok szerencsésen megőrződtek, a ma embere is megismerheti céljukat, munkájukat, pályájukat. Kiskunhalason két egyesületről maradt fenn ilyen önálló - bár meglehetősen töredékes - iratanyag:3 1-sö számú Temetési Segéd Egyesület, más néven „Sipos-féle”, és az Öröklő és Tőkét Alapitó Temetkezési Egyesület, vagy más néven „Gózon-féle”4 Az első Temetési Segéd Egyesület története Kiskunhalas város tanácsa 1843. május 31-i ülésén tárgyalta a Csiszár Sámuel, Jóba József, Török G Imre, Cseri Imre, Fejszés János és Martinyi Lajos által bemutatott „terveket”, akik azt „olly kérelemmel mutatják be, hogy az általok tartandó gyűlések, számadás vizsgálatokbani felügyelésre kebeliből egy biztost kinevezni szíveskedjék.” A terv „ezen tanáts előtt méltó pártolatot nyervén” azt határozták, hogy a teljes megalakulást követően egy megfelelő személyt kijelölnek.5
