Váginé Ván Judit: Ván család - Thorma János Múzeum könyvei 29. (Kiskunhalas, 2009)
Ván István leszármazottai
tértem az Egyházba, neki mondotta az egyik kat.pap: ha az egész Ván család megtérne is, a Zsuzsikát nem lehetne megtéríteni. Persze mert senki sem ellenkezett velük, én azonban nevetve ajánlkoztam: »térítsenek meg engem itt vagyok« Szegény főtisztelendő úr mikor évek múlva mint főnöknővel találkozott velem, azt hitte, hogy álmodik. Sajnos nem sok jót tapasztaltam a kát .papoknál, ennek az egynek a kivételével. Házi mulatságokon táncosaim voltak, az egyik udvarolt is egész komolyan, s tudtomra adta szándékát. Hogy mi ment végbe, arról nem tudnék beszámolni. Felébredt a gonoszlélek. Megvetettem ezt a papot, a többit sem sokra becsültem pedig komolyan gondoltam már arra, hogy katolikus leszek. De ez a dolog nem zavart. Nem, nem leszek katolikus, ahol ilyenek a papok, de történt velem valami, ami mégis sodort az én Édesanyám, az Anyaszentegyház felé. Hamvazószerda volt. Új kosztümben, ibolyával a kabátomon bementem a templomba, megnézni a hamva- zás szertartását. Ekkor már nem éreztem sürgősnek, hogy katolikus legyek... majd... talán. .. egyszer. A pap hamvazott, aki igazán hivatása magaslatán állt. Amikor felém közeledett kinyújtotta felém is a kezét, hogy meghamvazzon, én pedig elfordítottam a fejem. Nagyon nehéz volt, de az emberfélelem felülkerekedett. Megbántam, de már késő volt. Ott maradtam a kiüresedett templomban, s bementem a sekrestyébe, gondoltam, hogy ha ott találom kérem, hogy hamvazzon meg. A sekrestye üres volt és én úgy éreztem magam, mint valaha Péter érezhette, amikor megtagadta az Urat. Nem törődtem már semmivel, hanem leborultam és nagyon keservesen sírtam. Ekkor elhatároztam, hogy ha valóságban nem hamvazkodtam is bőjtölni fogok és felhasználom a legelső kínálkozó alkalmat és katolikus leszek: »aki engem megvall az emberek előtt.« Közben még nem tudtam, hogy hogyan is legyek katolikus, gondoltam, hogy katolikus emberhez megyek férjhez, ez lesz a legegyszerűbb. Mindjárt kéznél is volt másodunokatestvérem, azt hittem, hogy ez lesz a legjobb megoldás, így szépen simán megy majd minden. Ment is egy ideig. Szüleim nagyon szerették, mint édes fiúkat, mert jóságával meg is érdemelte, azt hiszem semmi akadály nem lett volna ily módon, hogy katolikus legyek. Jött azonban valami: egyik káplán azt mondta, egyszer, hogy én egy fiatalember kedvéért járok a kat.templomba. Ez a megjegyzés a szívembe vágott. Én? Emberért? Hiszen, ha én így leszek katolikus, én nem vallom meg akkor a hitemet. A Jó Isten tudja csak egyedül, hogy milyen nehéz volt, de megmondtam, hogy nem tudok vele házaséletet élni. Megértett. Ekkor tavasszal kerültem fel Pestre, azzal az elhatározott szándékkal, hogy katolikus leszek. 1922. május 28-án elvégeztem szentgyónásomat, június 3-án letettem a hitvallást a Szent Szív templomban. A jezsuitákhoz mentem, mert úgy gyanítottam, hogy mivel róluk hallottam a legtöbb rosszat, náluk lehet a legnagyobb erő. Hogy miként jutottam el egy kis kálvinista lány idáig, ezt rövid életrajz keretében nehezen lehetne leírni, de az bizonyos, hogy a jó Isten különös kegyelme nélkül soha se jutottam volna el idáig. Amikor visszatérésem történt VII. kér. Damjanich u. 25/b alatt laktam. Senki se tudott visszatérésemről, mert titokban történt. Csodaszép évek következtek ezután. Valósággal gyermek lettem újra. A következő évben Dembinszky u. 44. sz. alatt laktam, miközben főiskolai tanulmányaimat folytattam. Ekkor már beiratkoztam a Ward kollégiumba. Ekkor már napi áldozó voltam. A következő három évben a Collegium Mariánum lakója voltam. Itt erősödött bennem egyre jobban a vágy, hogy egészen a jó Istené legyek. Azt nem tudtam elhatározni, hogy hova? Lelkiatyámat kérdezgettem, ő nem adott irányítást. Végre találkoztam egy eszmével, mely 166
