Váginé Ván Judit: Ván család - Thorma János Múzeum könyvei 29. (Kiskunhalas, 2009)
Ván István leszármazottai
Azt hiszem ez kiváló pedagógus tanárnő - később Pestre került tanítani - értett hozzá, hogy hogyan ébressze fel az érdeklődést, nem tudom, hogyan csinálta, de az bizonyos, hogy felébresztette bennem a tudásvágyat, kezdtem öntudatosan művelni magamat 12 éves koromban. Hozzákezdtem a német nyelv tanulásához is, anélkül, hogy továbbtanulásra gondoltam volna. Otthon észrevették a változást és beírattak a polgáriba. Oda már örömmel jártam, ott minden érdekelt, szorgalmas tanuló ugyan itt sem voltam, de kevés tanulással is a jobb közepesek közé tartoztam. Az osztályokban központ voltam mindig, úgynevezett „hangadó” és igen jó súgó voltam, aminek az volt a következménye, hogy veszekedtek miatta, hogy ki üljön mellettem. Sok kedves emlékem van polgáriból, de vannak olyanok is melyekre nem szívesen gondolok vissza. Amikor IV. polgárista lettem, kitört a világháború. Szegény jó Sándor bátyámat is elvitték, két hét múlva átlőtt tüdővel sátorlapba csavarva vitték át Halason. Édesanyám, az én drága jó anyám akkor őszült meg. Néném férje is katona volt és a család férfi tagjai sokan mentek a különböző harcterekre. A városba katonaságot helyeztek. Én ekkor voltam a legrosszabb korban kb. 16 éves. Hála a jó Istennek a szívemet nem adtam oda senkinek, embernek. Tovább akartam tanulni, tanítónő szerettem volna lenni, beírattak Pápán a Tanítóképzőbe. Itt más irányból fenyegetett a veszedelem. Ahol laktam - Tárnok néni - feltette magában, hogy Ő ad férjhez, vele versenyre kelt egyik képzős barátnőm mamája, aki saját fiához szeretett volna boronálni. Bizony a tanulásra nem sok időm jutott kálvinista theológusok, tanárok részéről fenyegetett ilyen veszedelem és nekem tetszett a helyzet, de komolyan nem tudtam gondolni arra, hogy férjhez megyek, a jó Isten megőrzött magának... Ha visszagondolok azokra a haszontalanul eltöltött időkre, fáj, hogy miért nem ismertem meg előbb az Egyházat, de másrészt hálát adok azért, hogy megismertem, a jó Isten tudja, hogy miért engedett engem olyan sokáig a világ szellemében élnem. Hiszen én nem készültem szerzetesnek, az én családomban nem volt senki, aki leány maradt volna, legalább is nem tudok róla. Bennem mégis volt valami nagyon határozott nem. Még ma sem tudom megérteni az okát. 17-18 éves koromtól kezdve többször beosontam a kát. templomba, amikor senki sem látott, magam sem tudtam megérteni, hogy miért. Jó volt ott lenni. Akkor még nem sejtettem, hogy miért. Azt hiszem 17 éves lehettem, amikor Győrben bementem bátyámmal a székesegyházba. Bátyám magyarázott és az egyik mellékhajóban valami úgy összeszorította torkomat, úgy megtelt a szívem, hogy letérdeltem és nagyon keservesen sírtam. Több évvel később tudtam meg, hogy az előtt az oltár előtt történt ez velem, ahol az Oltáriszentséget őrzik. Ott találkoztam először Vele. Ez után a találkozás után még gyakrabban mentem be a kat.templomba, ha nem látták, letérdeltem, nem imádkoztam szóval, csak a szívemmel. Nem volt senkim, akivel beszélhettem volna arról, ami a lelkemben végbement. 18-19 éves lehettem, amikor Kempis »véletlenül« a kezembe került. Olyan hatással volt rám, hogy szinte megrázott. Elhatároztam, hogy majd megveszem, ha alkalmam nyílik rá. A szentírást gyakran olvasgattam, itt-ott már szent misére is elmentem, litániára is, de nem térdeltem le Úrfelmutatáskor, pedig nagyon kívánkoztam, de sok volt bennem az emberfélelem. Megvettem Pesten Kempist. Napi olvasmányom lett. A kát. papok jártak hozzánk, de velük csak vicceltem, ők a leányt és pedig a keménykötésű kálvinista leányt látták bennem. Benjámin bátyám akkoriban nagyon hajlott a katolicizmus felé, később magát vádolta amiatt, hogy én vissza165