Váginé Ván Judit: Ván család - Thorma János Múzeum könyvei 29. (Kiskunhalas, 2009)

Ván István leszármazottai

fogtak hát elestem. Az orvos kétszer is lemondott rólam. Ilyen körülmények között nem is tanulhattam és amikor nem feküdtem, akkor se szoríthattak rá a tanulásra, hiszen egyszer véletlenül meghallottam, amikor Édesanyám azt mondta legkisebb bátyámnak valamivel kapcsolatban: „add oda neki, hiszen az orvos mondta, hogy nem éri meg a tavaszt”, az persze, hogy adta két kézzel, de nekem már nem ízlett, mert láttam, hogy Édesanyámnak mennyire fáj, hogy nekem meg kell halnom. Azt hiszem, ha Édesanyám és Édesatyám nem ápolnak olyan nagy szeretettel - Édesatyám adta az orvosságokat, Édesanyámnak nem igen sikerült volna - nem maradok életben. Igazán nem tudnám megmondani, hogy melyikük szeretett jobban és melyiküktől tapasztaltam több gyengédséget.Hányszor kapott fel édesatyám a két karjába és emelt fel messze a feje fölé, azután magához ölelt és csókolgatta a bal kezem kis ujját, mert azt piciny koromban a szecskavágó levágta, csak egy kis bőrke tartotta, persze a nagy sírásra kifutott Édesatyám valahonna s mikor meglátta a balesetet, rögtön a vályúnál kimosta, bekötötte. Az én kis »ebcsontom beforrt«. Nem maradt más vissza, csak egy kis forradás. Ez a kis ujjacskám volt Édesatyám kedvence, aminek én igen örültem.

Ismét eltértem. A másik oka rossz tanulásomnak valószínűleg az volt, mert nem érdekelt semmi amit az iskolában hallottam. Sokkal érdekessebbekben volt nekem otthon részem. Amikor felmentem az iskolába, már folyékonyan olvastam, az én könyveim helyett inkább bátyám gimnazista könyveit olvasgattam, amit ő tanult. Még a latin verseket is hallásból megtanultam. Azután ott voltak Pista bátyámnak, Édesatyámnak szép történetei, később az érdekesebbnél érdekesebb könyvek, melyeket titokban olvasgattam, de mindig csak a mese érdekelt, nagyon szerettem a mesét. így tehát a tanulás nem igen érdekelt. Otthon örültek, hogy nem vagyok beteg, törődtek is az én gyenge bizonyítványaimmal. Én azután ki is használtam a helyzetet. Mikor IV. elemit végeztem, megharapott egy kutya, ezért felhoztak Pestre a Pásztor Kórházba. Nagy volt otthon az aggodalom, de én titokban örültem a változatosságnak és később is igen büszke voltam, hogy »két hétig és két napig voltam kórházban és talán 60 oltást kaptam«. Hát ilyen szerencse sem ér minden gyermeket! Otthonról persze naponta több képeslap is jött és még Sándor bátyámtól is Boszniából, Bilek-ről, hogy én nyugodtan maradjak a kórházban, de hiszen maradtam én nyogodttan, mert ez változatosabb volt, mint az iskola. Iskolából nem is maradt semmi kedves emlékem. Ha most visszagondolok, látom, hogy tanítóink se sokat törődtek velünk. Sokszor fél óra múlva a csengetés után jöttek órára és szeretetet egyik sem adott. Édesanyám bement egyik tanítómhoz és megkérdezte, hogy bírnám-e a továbbtanulást, azt felelte, hogy nem érdemes rám költeni.

Édesanyám nagyon sajnálta, azért is mert gyenge szervezetű voltam és főleg a kézimunkát, ami nálunk igen nagy becsben állt, szívből utáltam. Hiába volt minden szép ígéret, a kézimunka volt a rémem. Akartam én, de képtelen voltam, hogy varrogassak, kössek, vagy hímezzek. Édesanyám sokat aggódott értem, hogy mi lesz belőlem „Ez a gyerek csak olvasni meg rajzolni szeret” Amikor elvégeztem a 6 osztályt, ismétlőbe kellett járnom. Szívesen mentem, mert egy nagyon értékes fiatal tanítónő tanított bennünket, aki érdekessé és vonzóvá tette számomra az iskolát. Egy két óra alatt én lettem a legelső tanuló: mindent tudtam, mindenhez értettem egyszerre. Otthon csak bámultak, mikor hazavittem a jó bizonyítványt.

164