Gszelmann Ádám: Bogárzói iskola - Thorma János Múzeum könyvei 28. (Kiskunhalas, 2008)
Visszaemlékezések
A gyerekek létszáma lassan, de biztosan mindig kevesebb lett. Sok család beköltözött a városba, főleg a fiatalok. A városban megkezdték a tanyai iskolák felsőtagozatos gyerekeinek a kollégium építését. Ez 1976-ban elkészült. A felső tagozatnak mindenképpen menni kellett, az alsó tagozatban pedig már csak kevés gyermek maradt (11-12). így 1976-ban fájó szívvel zártuk be az iskola kapuját. Sok szülő csak úgy engedte be a kollégiumba a gyermekét, ha mi is velük megyünk. így a férjem is, én is kollégiumi nevelők lettünk, a férjem haláláig, én pedig nyugdíjazásomig. Szerettük ezt az iskolát, és nem csak mi, hanem a gyerekek is. Bizonyítja ezt a megszervezett öregdiák találkozó, ahol 32 év után is több szász diák és hozzátartozója, családja, unokája gyűlt össze, és töltött együtt egy nagyon kellemes napot. Molnár Ferencné Pastrovics Etelka, bogárzói tanítónő 1955-1976 Szülőházam-iskolám Már a címmel is szeretném azt a kettős kötődést jelezni, ami engem az iskolához köt. Itt születtem, itt éltem, itt jártam iskolába, szóval életem első tizenhat éve teljes egészében itt zajlott. Mivel szüleim voltak a tanítók, így sokszor nehezen volt szétválasztható az otthoni és az iskolai lét. Ennek aztán voltak előnyei és hátrányai egyaránt. (Azért azt el lehet képzelni, hogy ha mindazok, akik délelőtt tanítóként, tanárként szerepelnek az ember életében, délután meg mint apa és anya, van némi plusz konfliktusra lehetőség.) Hogy melyik volt a több, melyik a kevesebb, azt talán még ma sem tudom, mindig is kész tényként fogadtam el a helyzetet, próbáltam beleilleszkedni már amennyire egyáltalán lehetett, hiszen a Tanító úr, vagy a Tanító néni gyermekének lenni, azért ez nem volt egyszerű. Nem volt egyszerű egyszerre havernak, barátnak lenni, meg aztán saját gyereknek és tanulónak. Mindegy, ettől függetlenül 1967-ben mintegy 6 év iskolai múlt után elkezdtem az általános iskolát. A hat év iskolai múltam attól keletkezett, hogy én egyből iskolába kerültem születésem után, tekintettel az akkori GYES idejére, no meg arra, hogy az óvoda helyett is az iskola volt az osztályrészem. így intézményes szocializációm már viszonylag korán kezdődött, de mondhatni azt is - ha kicsit összecsúsztatom a tanulást az iskolával - hogy esetemben az élethosszig tartó tanulás, tekintettel arra, hogy most is iskolában dolgozom, eddig legalábbis szó szerint megvalósul. Hogy milyen is volt az iskola akkor? Mai szemmel nézve fizikailag, anyagilag nagyon elmaradott - hiszen még villany sem volt azon a vidéken - lelkileg, szellemileg viszont egy bensőséges, összetartó szolidáris világ volt. A petróleum lámpa, ami akkortájt világított, jól szimbolizálja azt a hangulatot ami ott volt: kicsiny, belátható, meleg, egymásra utalt világ volt ez. Emlékszem a diavetítés úgy zajlott, hogy a szertárba egy biciklit a hátsó kerekénél fogva feltámasztottunk, a dinamóra rákötöttük a diavetítőt, ami aztán úgy működött, hogy felváltva tekertük a kerékpárt. Ma is bennem van ezeknek a vetítéseknek a különleges hangulata. Szóval 1967-ben mintegy nyolcad magammal - ennyi volt az osztály létszáma - elkezdtük az iskolát. Még ma is név szerint emlékszem mindegyikre: Adám Mihály, Becze Imre, Benke Bandi, Fülöp Teri, Hambalkó Kati, Hegedűs Rózsika, Jakab Borbála és hát jómagam. (Azt már nem állíthatom, hogy ma is tudok mindenkiről, sajnos egyáltalán nem. A találkozón is Hegedűs Rózsikával, meg egy rövid időre Hambalkó Katival sike75
