Gszelmann Ádám: Bogárzói iskola - Thorma János Múzeum könyvei 28. (Kiskunhalas, 2008)
Visszaemlékezések
rült összefutni. Azért remélem a többiek is jól vannak.) Egy osztályteremben volt 4 osztály, elsőtől negyedikig, lehettünk vagy huszonötén is. Az azért még fontos, hogy az iskolát én nemcsak diákként kezdtem el. Tekintettel arra, hogy külön személyzet akkoriban nem volt, mármint takarító, meg gondnok, meg portás stb, mindezek is mi voltunk, mármint a Tanító úr meg a gyerekei. Szóval amikor a tanítás befejeződött, akkor kezdődött a takarítás, a kályhák kisalakozása, a gyújtós bekészítése másnapra, a kisebb-nagyobb karbantartási munkák. A munka javarészét természetesen édesapám látta el, de azért ahogy nőttünk, mi is egyre nagyobb részt vállaltunk mindebből. Mérföldkő volt az életünkben a villany bevezetése 1970-ben. Nagyon meleg nyár volt, meg aztán a sok munka miatt is izzadtunk eleget. Dolgozott a környék apraja nagyja az ügyön, mert a pénz természetesen akkor is nagyon kevés volt, a lelkesedés viszont talán több. Édesapám szervezte az egészet, és hát a tanyasiak szinte egy emberként álltak melléje. Barátok, ismerősök adták össze, kinek mije volt: szakértelmet, gépeket, anyagot. Volt aki csak a két keze munkáját. Átadáskor még a televízió híradója is eljött, csináltak nagy riportokat, benne voltunk a tv-ben, amikor ez még nagy szó volt. Emlékszem velem is készült riport arról, hogy miért jó most, hogy van villanyunk. Sokáig elég büszke voltam első tv-s szereplésemre. Ettől kezdve természetesen megnyílt előttünk a nagyvilág, hiszen lett televízió, magnó, lemezjátszó, vízvezeték, hűtőszekrény meg minden egyéb, ami villanyhoz kötött. Azt iskola egyébiránt is központi szerepet játszott az emberek - nemcsak a gyerekek - életében. Az iskola volt a művelődési ház, a mozi, a templom meg minden. Voltak ott misék, párttaggyűlések, vetítések, kultúrműsorok. Emlékszem autó is csak kettő volt a környéken. Barabáséknak volt egy 307-es Moszkvicsuk, Édesapámnak meg egy lOOOMB-s Skodája. Az akkoriban igen nagy dolog volt. így aztán ha gyorsan - mondjuk betegség miatt - be kellett menni a városba, mindig Ők álltak helyt. Meg hát zajlott a mozgalmi élet is. Mi ebből igen egészségesen vettük ki a részünket, mivel ez számunkra szinte mindig a játékot jelentette. Azt csináltuk, amit általában mindig is: fociztunk, indiánost játszottunk, kardoztunk - vagyis csépeltük egymást - vadásztunk, lovagoltunk, segítettünk egymásnak, csak ilyenkor Rakéta őrs címén, mivelhogy ez volt az úttörő őrsünk neve. A segítés az fontos dolog volt, mivel akkoriban a gyerekeknek is volt sok munkájuk a tanuláson kívül, és játszani csak akkor engedték el őket, ha előbb azt elvégezték. így ha együtt akartunk játszani, előbb meg kellett csinálni a munkát. Felső tagozatra kicsit megfogyatkoztunk, az ötödik osztályt már csak négyen kezdtük el. Becze Imréék, meg Hambalkó Katiék elköltöztek. Időlegesen ugyan voltunk öten is, rövid ideig Ádám Magdival kiegészültünk, de úgy emlékszem közben ők is elköltöztek. Az iskola az egészen különleges volt. Az oktatás tartalma és módszertana lehet hogy eltért a korabeli megszokottól, viszont olyan dolgokra megtanított, amit akkor se, és most se tanítanak sehol: a szolidaritásra, a kemény munkára, a fegyelemre és az önálló tanulásra. A hiányzó tudást mindig lehet pótolni, ha szükség van rá. A személyiség, ajellem viszont egy életen keresztül épül, és a hiányzó alapokat később már nagyon nehéz, vagy lehetetlen pótolni. A Bogárzói Iskola egy letűnt világ szimbóluma, amely világ azonban hordozott magában annyi értéket, annyi értékes embert, amiért érdemes és kell hogy emlékezzünk rá, hogy emléket állítsunk neki. Molnár Nándor, bogárzói diák 1967-1975 76
