Gszelmann Ádám: Bogárzói iskola - Thorma János Múzeum könyvei 28. (Kiskunhalas, 2008)
Visszaemlékezések
Visszaemlékezés bogárzói tanítói éveimre 1955-ben a tanítóképző elvégzése után kerültem a Bogárzói Általános Iskolába. Ekkor még sok tanya volt a környezetében, sok nagycsalád lakott itt négy-hét gyerekkel. Az alsó tagozatban 42-45 gyerekem volt a négy osztályban. Ezt a csoportot már osztani kellett volna, de sem hely, sem pedagógus nem volt rá, mivel csak egy tanterem volt. Az akkori kartársammal úgy határoztunk, hogy legalább téli rövidnapos időszakban a nevelői lakás egyik szobáját berendeztük tanteremnek, hogy a délutáni csoport ne sötétben, több kilométeres távolság gyaloglása után botorkáljon haza. Az iskola abban az időben a könyvtár, templom, orvosi rendelő, mozi, kultúrház, templom szerepét is betöltötte. A városi könyvtárnak több száz kötetes lerakata volt itt, ahonnan a gyerekek nemcsak maguknak, hanem szüleiknek, a szomszédoknak is vitték az olvasni valót. A könyvállományt időnként lecserélték, így volt választék. Az orvos a szokásos iskolai szűrővizsgálatokon és kötelező védőoltásokon kivül ide várta a környék kisbabáit is védőoltásokra. Rendszeres időben mozielőadásokat tartottunk, ahová esténként több kilométerről is eljött a környék lakossága. A templom szerepét is betöltötte az iskola. Szentmisék, hitoktatás, elsőáldozás is az iskolában történt. Abban az időben még jelentős számú 15-25 év közötti fiatal élt a környéken. Ők nagy mozgalmi életet éltek. Este az iskolában gyűltek össze, előadásokat szerveztek, szerepeket, színdarabokat tanultak, adtak elő, bálokat szerveztek. Ez a korosztály azonban már nem itt telepedett le, és így megkezdődött a lakosság fogyása. 1959-ben a férjemmel és a szülői munkaközösséggel megkezdtük egy új tanterem felépítésének szervezését. Egy környéken levő romos tanyát a szülők szétbontottak, a cserepet, téglát a termelőszövetkezet segítségével ideszállították, ez alapozta meg az új tantermet. Ehhez már kaptunk állami segítséget, és 1960-ban megnyitottuk az új tantermet. Nem volt tovább váltakozó tanítás. Nem kellett a gyerekeknek sötétben, úttalan utakon, erdőkön keresztül, gyalogolniuk. Nem kellett rövidített órákat tartaniuk az amúgy is csökkentett óraszámokkal dolgozó pedagógusoknak. Most már tantermünk volt, de a villany és a telefon nagyon hiányzott. Telefonunk soha nem lett, de a villany vezetését szervezni kezdtük 1969-ben. Időközben kaptunk ugyan egy televíziót, ami akkumulátorral működött, az iskolatelevízió adásait meg tudtuk nézni rajta, de nagyon szerettük volna a villanyt bevezetni. Legközelebb a termelő- szövetkezet irodájánál volt villany, ez kb. 2 km. Úgy tudtuk bevezetni, hogy az útba eső pár tanya, meg még a közelben levők is beszálltak a költségekbe. Nagyon sok társadalmi munkával ez is megoldódott. A Kisszállási Erdőgazdaság adta a fát a villanyoszlopoknak, de nekünk kellett kivágni, előkészíteni. Használt betongyámokat sikerült szerezni, így a tanács, a termelőszövetkezet a tanyák hozzájárulásával, fizikai segítségével 1970-ben az iskolánál, meg a környék tanyáiban kigyulladt a villany. Nagy segítség volt ez a tanyáknak és nekünk pedagógusoknak is. Hidroforral a vizet is bevezettük a tantermekbe, a nevelői lakásba. Részt vettünk a megye első ötven iskolájának szervezett magnós oktatásában, ami az önálló órák jobb kihasználását segítette elő. Abban az időben sok képesítés nélküli pedagógus dolgozott, főleg összevont osztályokban, tanyai iskolákban, hozzánk jártak ki hospitálni, gyakorló tanításokat végezni. Egy időben, míg az ÁFÉSZ meg nem nyitott egy kisboltot a környéken, a kenyérgyár autója hetenként kétszer kijött az iskolához. Friss péksüteményt, kenyeret hozott. A gyerekek tízóraija és a családok kenyérvásárlása is megoldódott. A gyerekek vitték haza a családnak a mindennapi kenyeret, így ritkábban kellett a szülőknek a városba menni. 74
