Gszelmann Ádám: Bogárzói iskola - Thorma János Múzeum könyvei 28. (Kiskunhalas, 2008)
Visszaemlékezések
otthon ne vegyék észre a „lógást”. A tanító néni a névnapján bejött a terembe, mi pedig mindannyian, kezünkben virággal hangosan köszöntöttük, és az asztalra raktuk halomba a sok virágot. A tanító néni két kezével kétfelé túrta a virághalmot, hullott a padlóra is, és könnyes szemmel azt mondta: „Nekem Ti vagytok a legszebb virágok.” Sajnálatunkra áthelyezték a tanító nénit Baranya megyébe. Mielőtt elment, az egyik szünetben bementünk a lakásába elbúcsúzni tőle. Mindannyiunknak adott egy-egy kis emléket, kinek radírt, kinek ceruzát, füzetet. Én egy szép cirmos cicát kaptam emlékbe. Poggyászát a szülők lovas kocsival szállították a halasi vasútállomásra társadalmi munkában. Emberségét, szeretetét, és hogy úgy tanított az igazság szeretetére, ahogy kevesen, soha nem felejtem. Az 1956-os forradalom alatt otthon a szülők hallgatták a Szabad Európa rádiót, és a budapesti is bemondta, hogy Budapesten kitört a forradalom, és leverték az ötágú csillagokat. A hírek hallatán mi bogárzói diákok is fellelkesültünk, és mi, három lány (Bogya, Maca, Marika) eldöntöttük, hogy forradalmat csinálunk, és leverjük a hatalmi jelvényeket. Az iskolába érve azonnal cselekedtünk. Az osztályban a papírból levő címer, Sztálin, Rákosi, Lenin képei a földön landoltak, és szét is téptük. A bejárat fölött lévő címer azonban nem papírból volt, hanem lemezből, és ahhoz már létra kellett. A zajokra megjelent a tanító néni. Nem szólt semmit, de jelentette a rekettyéi igazgató úrnak. Büntetést csak Marika kapott, mivel ő volt a vezéregyéniség, és a létrát is ő vitte a bejárat feletti címer leveréséhez. Büntetése, hogy fél évkor nem kapott bizonyítványt. Ennyivel ért véget a bogárzói forradalom. Ezek az emlékek valószínű, hogy a szeptember 27-i találkozó alkalmával is felelevenítésre kerültek. Kívánom, hogy sokáig őrizzék meg emlékeiket Bogárzóról. Gyenizse Lajosné Vörös Ibolya, bogárzói diák 1960-1962 Hát Te ki vagy? Tudom, ismerem, emlékszem, itt vannak a vonásai, a mosolya, de a neve, a neve nem jut az eszembe negyven év után. Próbálom fellelni magamban az egykori pajkos, csillogó szemű, kisgyerekes arcok őszülő, néha már fehér hajúba bölcsült vonásait, de nem ugrik be, itt van a számon, de nem tudom kimondani. Szégyellem magam, hogy fordulhat elő velem, azt fogják gondolni rólam, már meg sem akar ismerni. Pedig nagyon is, de hát az istennek sem megy. Hát Te ki vagy? - buggyan ki számon a nem éppen legudvariasabb megszólítás. Én vagyok a Márkus Jutka, a Takács Teri, én vagyok a Kovács Éva, ő meg az öcsém a Karcsi, aki a Te barátod volt, én vagyok a Hegedűs Feri, én vagyok a Barabás Jóska, a Sógor András, én meg a Szabó Béla - és én meg a Kardos Kálmán. Tényleg, mennyire igazad van, le sem tudnád tagadni, szakasztott Te vagy, nagyon is emlékszem rád, Te voltál az a, tudod együtt csináltuk, és ettől a pillanattól kezdve tolulnak az emlékek, mintha tegnap lett volna ez a majdnem két emberöltőbe vesző múlt. A vonásaid, a mosolyod, a hajad, a mozgásod, hát persze, hogy Te vagy a Teri, Jutka, Ica, Kati, Imre, Béla, Pista és nézd már a Molnár Nándit és bátyját, az egykori Ferikét, mintha a tanító bácsimat látnám, a fiú mennyire az apja. Milyen érdekes az emberi emlékezet, a felismerés pillanatától elillant a negyven év és a meglett korú (nagy)anyákkal, (nagy)apákkal ismét egykori gyerekként kacsintunk össze. Sokunk emlékébe felsejlett gyerekkorunk helyszíne, az egykori rosszalkodások, csínytevések, játékok, okulások és legelemibb tanulásunk helyszíne. Belépve az iskola udvarába megannyi emlék, a kapu előtt fejeltünk, a mára elgazosodott egykor salakos ud71
