Gszelmann Ádám: Bogárzói iskola - Thorma János Múzeum könyvei 28. (Kiskunhalas, 2008)
Visszaemlékezések
Visszatekintés a bogárzói diákévekre Nagy érdeklődéssel hallgattam az egykori bogárzói diákok emlékeit. Bizony elszorult a szívem, amikori tanyasi gyermekek mezítláb tették meg a 4-5 km utat az iskoláig, és még előfordult az is, hogy a deres táj miatt kellett sűrűbben emelgetni lábaikat. A nagy tél, a 80-90 cm-es hótakaró szintén próbára tette az iskolába igyekvő diákot. A magas szárú cipő, a patent harisnya nem védte meg a lábakat az elázástól. Az iskolában levetették cipőjüket, odatették a vaskályha mellé száradni és harisnyában jártak-keltek, de persze a harisnya is vizes volt. Akik az emlékek között keresgéltek, azt állapítottam meg, hogy egy dolog közös volt a bogárzói diákok között, a szeretet és a tisztelet egymás iránt. A háború utáni szegénység még jobban összekovácsolta a diákokat, jobban odafigyeltek egymásra, a tanítók tiszteletéről nem is beszélve. Diákcsínyek akkor is voltak, melyeket ma restelkedve meséltek el. A megkérdezettek csak a keresztnevük közléséhez járultak hozzá. Margitka (1946-1948-ig járt a bogárzói iskolába) Tanító nénijére Weibl Józsefnéra szeretettel emlékezik. Az iskolától 2 km-re laktak, édesanyjuk cseléd volt egy tehetős gazdánál. A két lánygyermek bizony nem könnyű körülmények között nevelkedett. Tanszereiket kendőbe kötve vitték az iskolába. 1-8. osztályig jártak egy tanteremben. A tanító néni minden osztálynak kiosztotta a feladatokat, és aki készen volt, annak csendben, hátratett kézzel kellett ülnie. A tanító néni nem kivételezett, egyformán kezelt minden diákot. A ruházatuk is egyformán szegényes volt mindenkinek, de ha valaki nem hozott tízórait vagy uzsonnát, akkor megfelezték egymással. Óra után szívesen mentek az udvarra fogócs- kázni, bújócskázni, ipi-apacsozni vagy körjátékozni (egyik legszebb körjátéka: Beültettem kiskertemet rezedával). Összegzése: „7 évesen kerültem a bogárzói iskolába, de őszintén mondhatom, a nehéz körülmények ellenére csak a szépre tudok emlékezni.” Károly (1948-1952-ig volt bogárzói diák) Tanítója: Korponai István tanító úr Az iskolától 4 km-re laktunk. Télen a közlekedés nehéz volt, de hát a diák leleményes. Hetente 2-3-szór kellett egy nyaláb fát vinni az iskolába. A tejeskocsi járta a tanyákat, így megkértük a fa elvitelére, és persze akkor mink is felülhettünk a kocsira. Ennek persze ára volt, 1 cső kukoricát kellett adni minden nyaláb fa után. Az iskolában öntött vaskályha ontotta a meleget. Kettő óránként egy-egy tanuló rakott a tűzre, ő volt a tűzfelelős. A tanító úr nagy híve volt a galambászatnak. Az iskola padlásterének egy része galambház volt. Fölváltva jártunk a padlásra keltetőt, galambházat készíteni. Az iskola kertjében voltak megtartva a gyakorlati órák, a kertészkedés. 40 cm-es árokba kellett ültetni a krumplit, és ahogy nőtt, mindig földet kellett ráhúzni azzal az elképzeléssel, hogy több rétegben terem majd krumpli. Ez a kísérlet azonban nem járt sikerrel. Történelem óráról egy különleges emlék maradt. Az osztály végén volt egy hatalmas Sztálin kép. Hátra kellett fordulni, ekkor a tanító úr megkérdezte: Ki van a képen? Nekünk pedig azt kellett mondani. Sztálin, a drága jó apánk. 69
