Gszelmann Ádám: Bogárzói iskola - Thorma János Múzeum könyvei 28. (Kiskunhalas, 2008)
Visszaemlékezések
Visszaemlékezések Szegény világ volt 1939-ben költöztünk át Harkakötönyből Debeák pusztába. Attól kezdve jártam a bo- gárzói iskolába. Harmadikos voltam. Szüleim juhászkodtak. Ez a foglalkozás adja ma is a megélhetésemet. Mindezt a fiammal közösen végzem, lassan a 80. évemhez közeledve. Családunkból mindenki Bogárzóra járt iskolába. A feleségem is, csak ő az imrehegyi határból. Nagyon szegény volt az a világ. Sokan még a lakásukat is úgy oldották meg, hogy gödröt ástak a homokdombba, azt lefedték az akác gerendákra rakott szár-ízíkkel, majd homokot raktak rá. Akkor még fólia sem volt... A mai fiatalok már el sem hiszik milyen volt ez! Szegénység, nyomorúság volt az élet, és legtöbb helyen sok gyerek. Már a háború előtt bevezettek bizonyos beadás félét, hogy alapot képezzenek a közelgő háborúra. A parasztokat már akkor ellenőrizték. Például csépléskor kiküldött ellenőr volt a gépnél, aki felírta, kinek mennyi gabonája termett. Erre a feladatra legtöbbször a tanítót küldték. Ugyancsak a tanító végezte a járlatlevél kezelést is (ez az állatok nyilvántartását volt hivatott szolgálni). A mi birkáink Debeákban és az illancsi határban legeltek. Apám bérelte a Református Egyház 700 holdas pusztáját is. A birtok központjaként szolgáló tanyát ma is Egyház Tanyának hívják. Sokszor bejártam ezt a nagy határt, hiszen iskola után, meg tanítási szünetekben természetes volt, hogy mi juhászkodtunk. A bogárzói iskolától 5 km-nyire laktunk. Akkor az apró gyermeki lépésekkel még sokkal többnek tűnt. Évek múlva a fíamék, akik ugyancsak odajártak később, mérték le a motor kilométer-órájával... Szerencsére gyakran volt tanítási szünet, meg hószabadság. A hiányzást sem vették annyira komolyan... A 40-es évek elején iszonyú telek voltak. Volt úgy, hogy méteres hó esett és hetekig megmaradt. Tavasszal meg akkora vizek voltak, hogy minden lapos megtelt a környéken. Még a Fehértó is kiöntött és folyt a víz a Duna felé. A 40-es évek elején bevezették a nyolc osztályt, de csak lassan ment át a gyakorlatba. Tavasszal és ősszel istenes volt, hiszen mezítláb is járhattunk, télen azonban a cipőhiány otthon tartott minket is. Volt, aki házi készítésű faklumpában gyalogolt kilométereket. Korosztályomat is érintette a leventeoktatás. A lényege az volt, hogy a 6. osztály után hetente legalább egyszer részt kellett vennünk a foglalkozásokon. Ennek színtere is az iskola. A leventeoktató meg - legtöbbször - a tanító úr volt. 50-60 fő jött össze. Három csoportra bontották: levente apród csoport ők a 12-16 évesek, tehát a kicsik, a kezdők; levente ifjú csoport, 16-18 évesek; levente legény csoport, 18 év felettiek, akik már a katonaság előtt álltak. Minden csoportban tartottak hazaszeretetre lelkesítő órát, buzdítva a trianoni igazságtalanság megváltoztatására. Sok alakizás, menetgyakorlat volt, de fizikai erőt fejlesztő torna és sport felkészítés is szép számmal. Súlylökés, gránátdobás természetesen sok volt. A „levente legények” lőgyakorlatot is végeztek nagy ritkán. Külön ruhát nem kaptunk, a sajátunkban gyakoroltunk. A nagyok éjjeli figyelést is feladatul kaptak. Főleg a gabonatáblákat meg az asztagokat figyelték, nehogy felgyújtsák azokat. Nekünk Weibl József tanító úr volt az oktatónk, majd ahogy elment katonának, Jenny György úr járt át Botosról tanítani, meg Engler Margit tanító néni jött átmenetileg Budapestről. A tanítók szervezték a szegény gyerekek számára a pesti adományokból jött ruha és élelemcsomagok elosztását is. A frontot követően hónapokig nem volt tanítás. 64
