Németh-Buhin Klára: Németh-Buhin krónika - Thorma János Múzeum könyvei 25. (Kiskunhalas, 2007)

Mellékletek

Mikor a harctérről elindultunk Bécsbe, örültünk valamennyien, hogy megszabadultunk a halál torkából egy időre, és még arra is gondoltunk, hogy uram bocsá’, talán vége is lesz a háborúnak, mire mi újra kijönnénk. Óh, te édes remény, te mented meg az embert a kétségbeeséstől. Százszor is megcsalod, de neked mégis hisz. Pedig dehogy lett vége a háborúnak. Már másfél éve, hogy másolgatom a jegyzeteimet és még most is ott van, ahol volt és még beláthatatlan ideig el fog tartani.

Tehát Bécsben vagyunk, a Bergel-féle téglagyárnál van a megfigyelő hely, oda szállásolunk be, a cserép és téglaszárító színekbe. A hó nagy, a hideg 30 fok, enni nincs, tehát éhezünk és fázunk.

Óh, te Bécs! Nemhiába gyűlölt téged a magyar ember mindig, nem is vagy te másra érdemes, mert mindég csak fekély voltál Magyarország testén. Tehát Bécsben volnánk, itt még rosszabb, mint a harctéren, mert itt csak annyit fázunk, de többet éhezünk. Azok a fekete-sárga szín gyászmagyarok, dicsérték Bécset, hogy milyen szép város, sokkal szebb, mint Budapest. Pedig nem úgy van, már az elrendezése is messze marad Pesttől, hát a tisztaság! Az utcákról a havat és a szemetet nem tisztogatta senki, még a járdáról sem, emberi ürülék és más egyéb hulladék ott lett széttaposva a járdán.

Az ütegparancsnokunk nagyon jó ember volt, Pandurovics főhadnagy. Látta, hogy az emberek nagyon éheznek, hát hatnapi szabadságolást csinált. Azokon kezdte, akik régebben vannak a harctéren, tehát így a Jaksa pajtás, az öreg dögész cimbora hozzájutott a hazamenetelhez és hozott nekem is egy kenyeret kölcsönbe. így már ezután csak nem éheztem én sem. De mivel én még új harctéri voltam, mire rám került volna a szabadság, már kész lettünk az ágyúkkal és több szabadságot nem adtak. Tehát én újra rossz helyzetben voltam, a kenyeret, amelyet a Jaksa hozott, már jól megettük és jön a hosszú út megint, ki a harctérre. Ez így, gondoltam, nem jó lesz!

Még volt hat nap az indulásig, addig jó lenne megjárni Halast. A tűzmesterek folyton üvöltötték, hogy senki sem merjen már szabadságért menni a főhadnagy úrhoz, mert már nem ád senkinek és meg is tiltotta, hogy valaki hozzá menjen. Én gondoltam sokfélét, gondoltam, egyet megpróbálok. írtam egy siralmas levelet, de úgy, mintha a feleségem írta volna, hogy a malom elpusztult, itt is megakad, ott is megakad, nem tudnak őrölni, és nem is kap olyan embert, aki meg tudná csinálni. Egyszóval el volt sírva benne az egész Jerémiás keserve. Bele tettem a levelet egy olyan borítékba, melyet hazúról hoztam és a magas tűzmester uraktól megszöktem, a főhadnagy úr lakására mentem. Még egy baj volt, az utcákon igazolvány nélkül elfogták a katonát, de hát ezen én már máskor is segítettem: a vereskeresztes dögész karszalag és a gyengélkedő könyv a hónom alatt, így már nem szólt hozzám a fene sem.

Tehát magam ekképpen ellátva igazoló jelvényekkel, beállítottam a főhadnagy úr szállodabeli lakására. Kopogok. - Szabad! Benyitok, hát az egész tiszti gárda ott van nála. No gondoltam: Szervusz szabadság! Merthát volt köztük olyanféle vaddisznó természetű is. Amint beléptem, egy hadnagy, Solymos nevű (héber-magyar) éppen az ajtónál sétált, mindjárt rám szólt: No mi baj öreg? A kis főhadnagy is ott termett azonnal, én sanyarú pofát vágva előveszem azt a levelet és kezdem elsírni az én keservem, de csak addig jutottam vele, hogy a malom elpusztult. Ekkor a Solymos hadnagy a vál296