Németh-Buhin Klára: Németh-Buhin krónika - Thorma János Múzeum könyvei 25. (Kiskunhalas, 2007)
Mellékletek
tott. Hogy kik cselekedték, nem tudom, de ezt már nem mertem megfogni kézzel, hogy kidobjam, vagyis kidobáljam, mert elég sok volt belőle. Hanem kiabáltam a Jaksa pajtásnak, hozzon lapátot az ágyúkról és így lapáttal távolítottam el azt, amit a kezemmel nem mertem. Nem attól féltem, hogy harap, hanem attól, hogy ragad és igen kellemetlen szagú. A Jaksa koma és a vaslapát segéjével lakhatóvá lett a pincerom. A tűz égett, odaültünk a Jaksával a tűz mellé, megnézem az órát, pont 12 óra. És abban a pillanatban egy óriási durranás, a föld megrázkódik, a pince boltozatából törmelék hull a nyakunkba. Az előbbi durranást az oroszok ágyúi csinálták, ez volt a jeladás a támadásra. A következő pillanatban megszólalt valamennyi ágyúja az orosznak Domavatra, Jukobini, Kirlibaba közt. A mi részünkről is beavatkozott a tüzérség és lett olyan pokoli zenebona, hogy az ágyúszó eggyé vált, mint a gőzkürt ordítása. Január 2-án éjjel 12 órától 4-én reggelig, ekkor annyira csendesült, hogy egyes nagyobb ágyúk hangja ki is maradt a dörgésből. És mi is parancsot kaptunk 4-én délután 4 órakor, hogy foglaljunk újra tüzelőállást. Tehát Domavatra mellett 4 kilométerre, északkeletre állást foglalunk egy 4-5 száz méter magasban. Az idő nekiáll havazni, esik a hó éjjel, nappal, mi tüzelünk éjjel, nappal. Ha egy kis szünet van, arra használjuk fel, hogy fedezéket iparkodunk építeni, de nagyon lassan megy, mert a fagyot csákánnyal kell vágni. Amennyit egy nap kivágunk, ugyanannyit fagy is, alig dolgozunk rajta pár órát, mert folyton lőni kell. Utóbb éjjelenként a lövés kevesebb, de ki vagyunk fáradva. A munka lassan halad. Végre 12-én elkészül a fedezék, örülünk, hogy valahára lesz jó hely, nem kell a hóban hálni. Van jó pihenő, ahol, alhatunk olyankor, mikor békét hágy az ellenség. Igen ám, de 13-án ott kell hagyni a jó helyet, jön más üteg oda, mi meg megyünk Bécsbe. 14-én elhagyjuk az állást és az éj leple alatt, mikor nem látja az ellenség az utat, átszökünk Domavatrán és háromnapi, három éjjeli keserves utazás után, január 18-án Besztercén vonatra pakolunk. Lovaink el voltak csigázva, az ágyúkat úgy kellett utánuk tolni, ha hegynek mentünk. Hegy pedig volt elég, a Magura-hegység, ezen utaztunk keresztül. Víz nem volt, havat ettünk és a főzéshez is havat olvasztottunk. Igaz, hogy főzni nem kellett sokszor, mert nem volt mit főzni. 17-én a Borgói-szorosban értük az első falut, itt ettem meg reggelinek 1 koronáért érő kenyeret, 2 koronáért szalámit, 1 koronáért piskótatésztát, 3 koronáért máiét, tehát összesen 7 korona értékű eledelt, és mégsem laktam jól. Pénzem még volt, és vettem még máiét 4 koronáért, de azt meghagytam útra. Jól is tettem, mert az úton is szükség lett rá. Olyan jó máiét még nem ettem életemben, pedig a saját zsírján volt sütve. Tehát Besztercétől vonaton utazva január 21-én Bécsbe érkeztünk Dés, Nagykároly, Debrecen, Püspökladány, Karcag, Szolnok, Budapest, Vác, Esztergom, Érsekújvár, Pozsony érintésével. Hát itt volnánk Bécsben, de én is úgy jártam Béccsel, mint Petőfi Debreczennel, mert az én fogaim is vasból lettek volna, hát a rozsda ette volna meg. 295
