Németh-Buhin Klára: Németh-Buhin krónika - Thorma János Múzeum könyvei 25. (Kiskunhalas, 2007)
Mellékletek
Mihályi is megállt és fújtatott, mint egy ócska kovács fújó, ő is lefeküdt a hóba és egy kevés idő alatt odaér hozzánk egy alak, hát látom, hogy a velem jöttékből való, ekkor nézek szét jobban, hát a többi még messze jár hozzánk, csak a Mihályi és én voltunk a legkitartóbbak. Megszólal az én Mihályi fiam, gyerünk Németh bácsi, izzadtak vagyunk, és itt megfagyunk. Fellélegeztem az egek urához olyan hangosan dicsérve őt, mint egy ágyú és nekiálltam, vagy jobban mondva másztam a hegynek felfelé tovább. Fent a hegytetőn meghallották az előbbeni fohászkodásom és a tűzmesterrel néhány tüzér kiállt a hegypárkány szélére, kíváncsian várták, hogy ki lehet az, kitől az a bizonyos fohász bocsájtatott a csillagok felé. Már-már a végkimerüléshez közel voltam, minden két-három méternyi előhaladás után meg kellett pihenni, de azért mégiscsak feljutottam a Mihályival a hegytetőre, a tűzmester elébe. Szép daliás ember volt, 28-30 év körüli, a neve Kis Ernő. Mikor felérkeztünk, egymás mellé álltunk Mihályival, fújtunk egy pár nagyot, mint egy rossz gőzkazán, akkor jelentettük, hogy kik vagyunk és mi járatba. Körülnézett bennünket, már amennyire a sötétben lehet valakit megnézni, a hangomról már tudta, hogy én káromkodtam az előbb olyan pogányul. Azt kérdi tőlem, hány éves vagyok? Mondtam, 45. Az nem igaz, nem látszik annyinak. Tűzmester úr, én már csak jobban tudom, mert én ott voltam a születésemnél, de a tűzmester úr nem. Azután kérdezte, milyen a szolgálati beosztásom? Mondtam, sebesültvivő. A többi társak is kezdtek felérkezni, de némely része még fele útján mászott. Én úgy gondoltam, ha nekem ezeket mind itt meg kell vámom, még felérkeznek, hát én megdöglöm. Szóltam a tűzmesternek, hogy én ki vagyok merülve, nem bírok tovább itt állni, legyen szíves és mondja meg, hová menjek. Elég emberséges volt, azt mondta, jól van öreg, menjen csak ebbe az irányba, majd rátalál a fedezékekre, a negyedik félszakaszhoz osztom be. Elkezdem támolyogni a mutatott irányba, körülbelül százlépésnyire meg is találtam a fedezékeket, ott megmondta egy éppen vizet hozó tüzér, hogy melyik az a negyedik félszakasz fedezéke, oda bebújtam. Jó meleg volt bent, most is lobogott a tűz a rajkályhában. Szétnéztem. Egy szakaszvezető volt a félszakasz parancsnoka. Bemutatom magam, jelentem, hogy ide lettem beosztva, ő is bemutatkozik: Dudveiler Pál szakaszvezető, a negyedik félszakasz parancsnoka. Később megismertem jobban, elég buta fráter volt biz ő, szegény, csak a kiabálás volt a tudománya. Egyébként olyan buta volt, mint egy pár fúlvízer csizma. Levetkőztem, a fáradtság elfeledtette velem, hogy két nap óta nem ettem semmit. De kevés pihenés után elkezdett a gyomrom fájni az éhségtől. Volt egy húskonzervem, gondoltam, felmelegítem és megeszem kenyér nélkül. Épp a konzervet vágtam fel, hogy majd felmelegítem a kályhán, mikor egy jó barátom Jaksa János, ki már az egész háborúskodásom alatt velem volt, úgy a huszároknál, a nemes csendőröknél és a tüzérekhez is együtt mentünk, a dögészetet is együtt tanultuk. 293
