Németh-Buhin Klára: Németh-Buhin krónika - Thorma János Múzeum könyvei 25. (Kiskunhalas, 2007)
Mellékletek
is húzott. Szépen leballagtunk vissza oda, ahol az út elágazott és ballagtunk tovább a folyó mentén. Már esteledett, sűrű köd kezdett elborítani mindent, éppen egy faházat találtunk, azt hirdette, hogy itt pár héttel ezelőtt még falu volt. A malomkeréknek az a része, mely a vízbe ért, az nem tudott megégni, tehát egy félig égett malomkerék és egy kis faház maradt meg az egész faluból. Fáradtak voltunk testben, lélekben, az éhség is emlegette, hogy ő is valaki, hát megállapodtunk abban, hogy az éjszakát itt töltjük ebben a kis faházban, igaz hogy sem ajtaja, sem ablaka nem volt, de hát legalább nem a hóban az ég alatt leszünk, és ha tüzet rakunk benne, hát meg sem fagyunk. Már kezdtünk bebújni, mikor jön két kocsi, szénát hoz, hát az egyik kocsist megismerjük, a mi ütegünkhöz való hajtó tüzér, régi szenvedő társ. No ennek megörültünk, kérdeztük, messze van-e még az üteg? Azt mondta, hogy még kocsival két óra járás. Óh, te mindeneket alkotó vén Isten, ki ott font vagy, én nem is tudom, hol laksz, vagy hogy egyáltalán laksz-e valahol, nyomorítsd ezt a púpos világot olyan laposra, mint egy palacsinta! A kocsikra fel nem ülhettünk a szénától, a betyár bútor elfér és mi majd a kocsiba megkapaszkodva, talán elbírunk menni. Ezt határoztuk el, és a batyukat felraktuk a széna tetejére, és mi körül belefogózkodtunk a kocsiba, és így csak nagy nehezen eljutottunk az üteghez. Este 9 órakor megérkeztünk a mozdonyállásba, jelentkeztünk a mozdonyos tisztnél. Ott is falu volt azelőtt, most is van belőle épen néhány ház, egy tiszti lakás, a többi istálló az üteg lovainak. A megkönnyebbülés szállt meg, hogy legalább a fáradtságot kipihenhetem reggelig, már az evésre nem is gondoltam. Hát az örömöm nem soká tartott, mert elhangzott a parancs: a hajtok mennek az istállóba, a kezelők és a dögész úr, mármint én, az üteghez. Elfutott az epe, hát még most sem pihenhetek, hát hol van az üteghadnagy úr? Kérdém elég dühösen. Menjen kend fel ennek e hegynek a tetejére, csak kilencszáz méter, ott az üteg. Azzal becsapta az ajtót a hadnagy úr Lovászi, én csak álltam és gondolkodtam, hogy az én üres böndőm és köszvényes lábaimmal oda fel lehet-e még máma jutni? Egy altiszt volt köztünk, tizedes Mihályi Ferenc, fiatal, huszonnégy éves ember, úgy tisztelt, mintha én lettem volna az altiszt, nem ő, és szeretett, mintha apja lettem volna. Elesett szegény az Ojtozi-szorosban, egy golyó a torkán találta. Megszólal mellettem a Mihályi, jöjjön Németh bácsi, hisz itt megfagyunk. Akkor nézek szét, hát még egy sem mozdult, ott álltak mellettem valamennyien, fiatal volt mind, csak magam voltam öreg. Hát megpróbálom Mihályi fiam, és neki kezdtem a hegymászásnak, hátunkon a hátizsákkal, fel a hólepte magas hegynek. Már kínlódunk egy jó óra óta, legtöbbet négyes fogaton, két lépést haladunk előre, egyet visszacsúszunk, a hó csikorog, az izzadság folyik a hátamon végig. Ki vagyok merülve, a Mihályi ott kecmereg mellettem. Hát én annak a tetves i...nek sem tudok már tovább menni, és lefeküdtem a hóba. 292
