Németh-Buhin Klára: Németh-Buhin krónika - Thorma János Múzeum könyvei 25. (Kiskunhalas, 2007)
Mellékletek
félt volna, hogy valaki felébred. Tehát kiszálltunk, akiket a sors idehozott. Szuroksötét átláthatatlan köd és halotti csend, mintha nem is a harctérnek azon a szakaszán volnánk, amelyike nagyon is nevezetes arról, hogy sok ember vett itt búcsút az élettől. Már elmúlt éjfél, friss hó takar mindent, a ködben nem látni semmit, tehát megvárjuk a reggelt. Az állomás össze van lőve, csak az az épület áll még, amely az iroda volt, ezen is van három gránátluk, élőlénynek híre sincs. Találunk egy ajtót, amit még mások fel nem tüzeltek, azt mi összevágtuk, vagy jobban mondva összetörtük és az épületben feltüzeltük. Végre reggel lett, 1917. január 1 -je és én éhesen átfázva, az összelőtt kis nyaralóvárosban megindultam a társaimmal valami katonai parancsnokságot keresni. Domavatra szép kis modem nyaralóvároska, a Doma vize folyik rajta keresztül, szép emeletes házak, de ép nincsen köztük, civil nép nagyon kevés lakik benne. A lakható házak katonai irodák és kórházak. Végre rátalálunk arra a parancsnokságra, amely útba igazított bennünket, a Bisztricza folyó mentén 35 kilométer, ott megtaláljuk az ütegünket. Mivel, hogy újév vagyon, hát a hátunkra vettük a betyárbútort és mivel a múlt napi köménymagos létől még a mellünk jól ki volt domborodva, hát nekivágtunk az útnak. De mivel a Teremtő nagyon kifáradt mire bevégezte volna világ megalkotását, hát ezt a részét nem boronálta el, miáltal ez a vidék nagyon egyenetlen maradt és mi ennél fogva igen lassan tudtunk haladni. Teljes csend van egyetlen lövést sem hallani, mintha még messze volna az a hely, ahol egymást muszály ölni az embernek. Pedig mi ott mentünk végig a front mellett, a mellettünk meredő hegyek közt. Ott pihen a jelenkor mindenfajta pokolgépe, egymással farkasszemet nézve. Csakhogy most pihent, hogy azután annál nagyobb erővel törhessen egymásra. Az volt az utasításunk, hogy a folyó jobb partján menjünk mindaddig, míg az út kétfelé vál és akkor a balján menjünk tovább. Tehát úgy délután két óra volt, mikor az út elágazott jobbra és balra, hát mi az utasításhoz tartva magunkat, a bal ágára tértünk, fel a hegynek. Már a társaságnak fele lefeküdt, hogy nem bírja tovább az éhséget és fáradságot. Az úton kocsinak híre sem volt, egy pár gyalog emberrel találkoztunk, de ezeknek szegényeknek a babilóniai toronyépítésnél megzavarodott a nyelvük, hogy sem németül, sem magyarul nem tudták dicsérni az eget. Ennél fogva nem tudtunk útbaigazítást kapni senkitől. Egy kis pihenő, két annyi káromkodás után folytattuk az utunkat a hegyre. Hát egyszer előbújt az anyaföldből egy dragonyos főhadnagy, az már látott németül és megmagyarázta, hogy ez itt már a rajvonal, tovább nem szabad menni. Hanem erre azok a tüzérek, melyeket mi keresünk nincsenek és ő nem is tudja, hogy merre vannak. No akkor egy gyönyörű fohász szállt abból a köménymagos gyomromból a csillagok urához, hogy hát ezért másztunk mi ide fel az Istenhez második szomszédba? Hanem azért lefelé csak könnyebben mentünk, igaz hogy a hátizsák is tolt bennönket lefelé, no meg az a két nappal Dornakandrinába megivott köménymagos lé 291
