Németh-Buhin Klára: Németh-Buhin krónika - Thorma János Múzeum könyvei 25. (Kiskunhalas, 2007)
Mellékletek
Hát bizony ideje is volt már az étkezésnek, mert amelyiknek nem volt pénze, az szombaton reggeltől hétfő délig semmit sem evett. Kézdivásárhelyen megállapodunk. Itt ódon kaszárnyában lakunk, egy része valaha kolostor volt, öles vastag falak, az ablakokon sűrű erős vasrostély, az ablaküvegnek fele hiányzik, ezt becsináljuk papírral, ronggyal, deszka darabbal, ennél fogva a szobáknál csak a lépcsőház sötétebb. Mert az olyan sötét, hogy ha az embert pofon vágnák, nem tudná meg, ki volt. Mikor először mentem fel rajta teljes felszereléssel, hát felbuktam a sötétség miatt, úgy vágtam azt a piszkafaforma muszkapuskát a lépcsőhöz, csakúgy csörömpölt. A szobákba két emberre kaptunk egy kéve zsúpot, az lett a fekvőhely, az is összetörődött és majdnem a csupasz padlón feküdtünk. Sokat mérgelődtem ezért, hely, pedig! Későbben jó lett volna ilyen hely is. Kút nem volt az épületben, a városból vittünk vizet a kulacsunkba. A mosakodás úgy ment, hogy a tenyerünkbe köptünk és úgy törültük ki a csipát. Bizony szépen rabok lettünk. 640 embert hordtak ide össze többféle ezredekből és még össze nem jött, addig bezárult mögöttünk a kapu. És mikor összejött az egész társaság, akkor megtudtuk, hogy mi lett belőlünk: a határcsendőrség parancsnoksága alá tartozó gyalogzászlóalj, az Ojtozi-szoros védelmére. Mindegyikünkkel külön aláíratták a halálos ítéletét, kiképeztek bennönket egy gyalog zászlóaljnak, reggeltől estig vittük a hátunkon az egész felszerelést, töltényt, egyszóval az egész betyárbútort. A nagy hóban, azon a hegyvidéken olyan fárasztó volt a menetelés, hogy sok összeesett közülünk. Volt úgy, hogy reggel hét órától délután 1 óráig bőgött a hátunkon a fias tehén, sok már lefeküdt a hóba, hogy ő már tovább nem bírja. Rajtam is sokszor majd erőt vett a kimerülés, de nagyon sajnáltam azt a szép fehér havat összehevemi, hát csak vánszorogtam lassan tovább és vittem az én tehénkémet fáradt tagjaimon. Éjjelre visszamentünk a mi börtönünkbe, amely valaha a ffanciskánusok kolostora volt. II. József császár építtetett még hozzá és lett kadétiskola. A későbbi században lett iskola, utóbb a háború előtt a 24-es honvédekből lakott benne egy zászlóalj és most nekünk szolgál éjjeli tanyául. December 29-én a Dobozi komámmal nem rukkoltunk ki, hanem disznót öltünk. Egy kétkerekű kordén kihúztuk a városból a patak partjára, ott megpörköltük emberül. Két kéve zsúpot elégettünk rajta, mivel piszkafánk nem volt, hát csak úgy marékkai igazítottuk rajta a parazsat, a patakban megmostuk és már jó is volt. A társaság jóízűen megette, nem halt meg tőle egy sem. Igaz, hogy egész szál szőr nem is volt rajta, a koszmó pedig jó lett gyomortölteléknek, no meg az a kevés rágott kukorica, ami rásült, bizony avval is csak a has tellett. Végre a református pap és mások közbenjárásával meg lett engedve, hogy amikor nem vonulunk ki, hát a városba szabad lett napközben kimenni. Egy alkalommal én, Bor és a Dobozi, már, mint a teljes szentháromság elmentünk megnézni Kézdivásárhelyt és ekkor rátaláltunk Gábor Áron házára, a híres ágyúöntő 285
