Németh-Buhin Klára: Németh-Buhin krónika - Thorma János Múzeum könyvei 25. (Kiskunhalas, 2007)

A Németh Buhin család. Szépszülőink és gyermekei - A pásztorfejedelem családja

mérést, s megsimogattam. Később eladtam Kiskőrösre. Jó félesztendő múlva egyszer csak lónyerítést hallok, hát visszajött, mint régi gazdájához. A találkozáskor lehetett látni, hogy mennyire örült. Könnyezett is velem együtt. A nyakával meg is ölelt s nyalta a kezemet. Megható volt. Nem is hagyott volna ott, úgy vezettem haza a gazdájához. Útközben eltévedt, mert mint kiderült, 3-ad napra ért hozzám 20 km-ről.”

A Thorma János Múzeumban őrzött katonakorabeli elbeszéléseiből idézünk néhányat:"4

Hadi törvényszék előtt

„Buhin Balázs halasi 38-as közvitéztől hallottuk: - Egy pökhendi altisztünk mög akart ütni a fronton. Úgy pofon vágtam, hogy mind az öt ujjam helye möglátszott a pofáján. Haditörvényszék elé állítottak. Azt mondja a századosom, aki nagyon jó ösmer:- Kend tudja mit csinált, összeszödi kend a poprét, s holnap reggel jelentkezik kend a hadbíróságnál! Tudja kend, hogy hol van?- Tudom!- Hát hol van?- Hátul!

Kísérőt - mint ahogy köllött volna - nem adott mellém; foltétien mögbízott bennem.

Valami 10 km-t legyalogoltam, s a teljes »marsadjusztirangban« beállítottam a hadbírósághoz, fegyverömme. Kérdözik, hogy hát a vádlottat hova töttem? — Én vagyok az! - mondom.- Az lehetetlen! Ilyen fegyveres vádlottat még az életben nem láttunk!

Magyaráztam, hogy miképpen röndölközött a századparancsnokom. Gagyogtak

aztán valamit némötül, majd ismertették velem a vádat. Előadtam, hogy: - Az nem katona, aki megengedi magát ütni! Annyi a töltény, hogy alig bírja vinni a baka, s mégis möghagyná magát ütni egy haszontalanabb túl?! Az olyan nem katona! Sok szóbeszéd után elküldték.- Visszamenjen ám kend! - mondották.- Hát hova mönnék máshová?

Hónapok múlva újra jelentköznöm köllött a hadbíróságnál, de már akkor kísérőm is volt, s fegyver, cakompak nélkül jelöntem mög. Ott volt a sértött altiszt is. Tagadtam, hogy mögütöttem volna, csak úgy »elhárítottam« az ütést, kézzel. Nevették, hogy milyen alapos elhárítást csináltam, hogy még a szattyán is kirepedt. Két hónapot vágtak a saraglyába. Kérdözöm, hogy le löhet-e azt tölteni mindjárt?- Nem fiam, majd csak háború után! Elmosolyodtam.- Mit mosolyog kend? - kérdezik.- Azt, hogy akkor az én rabságombul nem lösz semmi!- Hogy érti ezt?- Úgy, hogy ha győzünk, mibe én nem hiszök akkor úgyis elengedik, ha pedig elveszítjük a háborút, amit erősen hiszök, akkor mög nem kéri számon tőlem senki! Össze225