Szomjas-Schiffert György: Régi lakodalmak a Duna-Tisza közén - Thorma János Múzeum könyvei 23. (Budapest-Kiskunhalas, 2006)
Régi lakodalmak a Felső-Kiskunságban
Vacsora előtt, kb. 6-7 óra között jöttek a „kállátós vendégek”: a menyasszony szülei, rokonai, akik mindnyájan ajándékokat hoztak. Ezeket utcán fogadták; trombitaszóval, gyertyákkal, lámpával és csillagszóróval mentek eléjük, borosüvegeket lengetve, nagy hujjákolással. Az érkező rokon asszonyok kontyolták később a menyasszonyt. A „kállátós vendégek” a menyasszonytánc végéig maradtak, esetleg hajnali 3, fél 4 óráig, ha tudták őket ott tartani. Reggeli nélkül nem engedték el őket, tejeskávét és kalácsot illett adni. Zenével kísérték ki őket a negyedik, ötödik házig. Vacsorára berendezték az asztalokat. A násznagyok a sarokban ültek, mellettük a szülők, velük szemben a menyasszony és a vőlegény. A vőlegény kalapban vacsorázott. A vőfély letette kabátját és kalapját, s fehér kötőt kapott. Mindenekelőtt rigmusban kiválasztott négy koszorúslegényt „katonádnak, akik majd segédkeznek neki az ételfelhordásban. Sorbaállította - s mindegyikről humoros verset mondva (1. Rákóczi-fajta kuruc gyerek, 2. Kinizsi-nemzetsége, 3. Botond, 4. Muszka császár) feleskette őket. Minden szolgálatot elvállaltak, csak azt nem, hogy 10-10 forintot adjanak a zenének. Végül kimenesztette őket a konyhára. Mulattató versek után jött az első tál étel, amelyről a parasztvőfélyek énekes beköszöntőt adtak elő a tanyákon és a kiskunhalasi határban. A ételrend megegyezett a leánylakodaloméval. Kása Kiskunmajsán nem volt divatos. A tanyavilágban húsfőző mindig férfi volt: pásztorember. Végezetül a zenekar a magyar himnusszal felköszöntötte a vacsorát, majd kihordták az asztalokat (csak a „násznagy-asztal” maradt bent és megkezdődött a tánc a zenére. Ezalatt a felszolgálók és a szakácsnék vacsoráztak, s amint végeztek, a zenekar odavonult és nekik is felköszöntötte a vacsorát. Ezután a konyhanép lábosokkal, bögrékkel, üstökkel a sátorba (szobába) vonult és nagy csörömpölést, ütögetést csaptak. Folytatódott a tánc. Éjfél felé táncszünet volt és felhordták a tejes vagy fekete kávét. Ekkor a vőfély elővezetett egy „jó szakácsné”-t, aki ócska pléhtálcán rissz-rossz poharakat hozott és mielőtt az asztalra tette volna, elvágódott vele nagy csörömpöléssel, ami hangos mulatságot okozott. Éjfélkor kivezették a menyasszonyt átöltöztetni. Ez volt a „kontyolás”. A rokon asszonyok levették a koszorúját, kontyba tűzték a haját és cifra gyöngyös „fékető”-t tettek rá, amely „csillogott, mint a harmat”. Manapság pirospettyes kendővel kötik be a menyasszony fejét. Mikor 1 óra körül előkerült, a muzsika ezt játszotta: Jaj, de csinos menyecske lett ebből a lányból, Kerek kontyot csináltak a hajából. Kerek kontyot, frizúrát... Egy órakor volt a menyasszonytánc. Ha pénzért táncolt, akkor „menyasszonytánc”, ha ingyen, akkor „sortánc” volt a neve. Leültették a sátor közepére, a násznagyok asztala elé. A vőfély kiáltott: „Tíz forintért fölkel a menyasszony!” 74
