Szomjas-Schiffert György: Régi lakodalmak a Duna-Tisza közén - Thorma János Múzeum könyvei 23. (Budapest-Kiskunhalas, 2006)
Régi lakodalmak a Felső-Kiskunságban
anyagból varrtak. Hajukat hátul befonták és egyszerű pertlivel kötötték meg. 1896-ban jelent meg az első fehér menyasszony: Terbe Rozika 5 méter hosszú selyemuszállyal, amikor Király Gyenge Pál 100 holdas gazda felesége lett. A kiskunmajsai parasztság az első világháború végéig hordta a „bű gatyát” táncban és lakodalomban is, de a juhászos bő ingujjat csak a pásztoremberek viselték, akik a nyájak fogyásával behúzódtak a községbe. 1910-től kezdve esküvői alkalmakon fokozatosan tért hódított a feszes fekete ruha, majd pedig a nemzetközi férfiviselet. Az első világháborúig a legények kemény inggallért viseltek színes lógós vagy masni-nyakkendővel. Az esküvőket délután 3-4 óra között tartották. Délelőtt egy asszony a menyasszonytól elhozta a fehér Jegyingét” a fehér bukomyakkendővel (amely olyan volt, mint a katonák vállgombja) és a vőlegényes házba érve verses köszöntőt mondott. Az állami anyakönyvezésre a reggeli gyónás, áldozás után ment a fiatal pár a két násznaggyal, onnan a vőlegény hazakísérte jövendőbelijét. A vőlegényes háznál délután 1 -2 órára összegyülekeztek a vendégek. A zene is oda volt rendelve, hogy kísérje a menetet, amely kettesével állt össze. Elöl egyedül ment a még dísztelen vőfély, mögötte a két násznagy, azután a vőlegény a nővérével vagy egy rokon lánnyal, utánuk a koszorúslegények kipározva, majd a többi vendégek, hátul pedig a zene. A menet elindult a menyasszony háza felé. Ének nem volt, csak zene. „Nem polgámótákat, hanem indulókat fújtunk: Rákóczit, Fehér- váryt, Albrektet (Halasról kaptuk), a Doktor Hadzsit (Topolyán írta egy orvos), Huszár-indulót és a Kiskunsági indulót, amely majsai szerzemény.” A menyasszonyékhoz érve bement a házba a vőlegény, a vőfély, a násznagyok és a koszorúslegények, a többiek az udvaron maradtak. Hozták ki a bort. Odabent tűzdelték a virágokat. A vőfély beköszöntőt mondott és ismét megkapta a szalagos virágját. A koszorúslányok a csomóra kötött „násznagykendő”-ket „kis boti virágzókkal a násznagyok gomblukához tűzték. A vőlegény a menyasszonytól kalap mellé kapta a „vőlegényvirág”-ot - ez kissé nagyobb volt, mint amiket a koszorúslegények kaptak a koszorúslányaiktól. A vőfély előállott és rigmusban kikérte a menyasszonyt „Úgy elbúcsúztatta, mintha temették volna, pedig másnap má hazament.” Az asszonynép és a gyöngébb szívű férfiak siratták. Mikor már mindenkitől elbúcsúztatták, a menyasszony összecsókolódzott a szüleivel, elbúcsúzott. A vőfély az udvaron összeállította a menetet: elöl a vőfély, kezében a literes üveg bor, rajta a középütt lukas „rostélyos kalács” és a pálca. 1894-től kezdve a vőfély már nem vitte a kalácsos üveget (a „kúcsos” fogalmát, elnevezését nem ismerik). A vőfély mögött a két násznagy haladt, de ha a menyasszony és vőlegény akartak elöl menni, akkor a két násznagy hátul ment a zene előtt. A kipározott koszorúslegények, koszorúslányok mögött haladt a menyasszony és a vőlegény, majd a vendéglegények, lányok párosán, mögöttük a többi vendég nem párosán, végül a zenekar. A templomig haladva „nem dallikóztak”, csak a zene szólt. A ze72
