Szomjas-Schiffert György: Régi lakodalmak a Duna-Tisza közén - Thorma János Múzeum könyvei 23. (Budapest-Kiskunhalas, 2006)

Régi lakodalmak Bács-Kiskun megye középső részén

A tánc elején sokszor egyéni táncot jártak a legények, pl.: „ugrós”-t (a „Két tyúkom tavali” zenéjére), s csak hajói kitáncolta magát a legény, akkor kacsintott valamelyik lánynak. Páros táncként járták a „magyar kettőst” (az „Eresz alatt pi- roslik a paprika” zenéjére), a „sima polkát” (a „Sneider Fáni”-ra), a „krajcpolkát” és a „magyar keringőt”. Este 8-ig tartott a tánc, akkor a lányok egyedül elmentek haza, a legények pedig elszéledtek, mondván: - „Elmegyek lányokhoz estére”.

A lányokhozjárás napja vasárnap, ünnepnap és az előtte való nap volt. Más napon csak az mehetett, aki „jobban ismerős volt a szülőknél”. Pénteken senki sem mehetett, „akkor azt mondták: kappanyok járnak”. Első alkalommal a táncban kérdezte meg a lányt: - „Mariskám, megengeded, hogy estére elmennyek hozzátok?” Volt, hogy az irigyei megvárták a legényt (főleg a lerázott szegényebb legény). Több szegényebb legény összeállt és várta a szerencsés vetélytársat, akinek 9 — fél 10 órakor illett elmenni a háztól. A lány kikísérte a legényt, az udvaron még elszórakoztak, de a szülők kiszóltak: „Nem volt még elég?” Ha irigyei voltak a legénynek, valahol belekötöttek az úton botokkal (később bicskával, mert a csendőrök eltiltották a botokat a tánchelyen). Számos haláleset adódott (Ugra- nyec István pl. 3 évet ült érte Vácott).

A lányhoz való járás nem volt korhoz kötve. A fiatal legénykét ezzel fogadták a szülők: „Fog-e a kasza, fiam?” Aki kaszálni tudott, annak becsülete volt, s akármilyen fiatalon beeresztették a lányhoz. Két-három évig is udvaroltak a legények a katonaélet előtt. Szeretője megfogadta, hogy megvárja. Sokszor férjhez ment, míg a legény a három évét töltötte idegenben. A katonaságtól leszerelt legény még azon az őszön megházasodott. Ha a régi szeretőjét nem találta, újat keresett, de a farsangnál tovább nem várt - a paraszti sors asszonyt követelt.

Az udvarló legény hétközben „fél-ünneplő”-ben járt a lányhoz: tiszta ing (fehér), pantalló, papucs, mellény (láncos zsebórával) és fekete kalap. A lányok „fél-ünneplője” féllábszárig érő „tarka szoknya vagy festő”, fodros aljú, bőven ráncolt, buggyos blúz mosó kartonból, fehér vagy rózsaszínű. Ez volt a „gyü- vő-mönő-ruha” A hajukat két ágba fonva viselték szalag nélkül. Piacra, táncra cipőt húztak, egyébként meztélláb jártak, télen otthon csizmában.

A legények „teljes ünneplője” ráncos szárú box-csizma volt (előbb oldalt varrott, később hátul), a jobb táncosén sarkantyúval és fekete posztómha. A legjobb a halasi Netik szabónál készült, 24 forint volt az ára. A nadrág elöl ellenzős volt, oldal két ujjnyi zsinór rajta, elöl vitézkötés a combon. A posztó mándlin fekete csontgombok. A kabát zsinóros volt elöl és zsinórral gombolódott a fekete kötött gombokhoz. Nyakkendőt csak az öregek viseltek a posztóruhához. Régebben a posztónadrág helyett bő gatya járta, 5-6 szeles. Lent, körül, nemzeti színű szalagdísz volt és rojtok lógtak le róla. A gatya elé „koszorús festőkötő”-t viseltek, amely díszesen kivarrva sárgát és kéket mutatott. A posztó mándlin ilyenkor pak- fon gombok voltak juhászosan. Egyenes szélű fekete kalap járt hozzá, télen pedig báránybőr (ünneplőre „perzsián”) „sapka”, amely begyűrt süveg volt.

44