Szakál Aurél (szerk.): Balotától Balotaszállásig - Thorma János Múzeum könyvei 21. (Kiskunhalas, 2006)

Balotai emberek - Ficsór Gyula: Balotaszállási emlékezés

tanulmányait még a Rákosi-rendszer előtt befejezte. De Sándor bácsi, mondom, engem a szüleim a becsületességre neveltek. Hogy tudnék én hazudni? Sándor bácsi: fiam, az igaz, hogy becsületesnek kell lenni a mindennapi életben, de egy hamis önéletrajzzal nemcsak, hogy esetleg tovább tudsz tanulni, de egyben harcolsz a rendszer ellen is. „Vigyázni kell” folytatta, „hogy új önéletrajzod amennyire csak lehet a valóságnak megfeleljen, csak éppen a kulákságot kell kihagyni.” Már említettem, hogy a szülők a Ritter nagypapától kaptak 40 holdas birtokot, de ez valahogy telekkönyvileg nem volt átírva, tehát akkor nem volt a mienk. Viszont a szülők vettek 10 hold homokot, ami telekkönyvileg az övéké volt. Tehát így a 40 hold szépen ki lett hagyva az önéletrajzból, míg más minden, beleértve a 10 holdat, megfelelt a valóságnak. Ha valaki engem ezzel szembesít, mindig azt tudom mondani, hogy a 40 hold nem volt a miénk. Nem is gondoltam, hogy ez az új önéletrajz milyen hamar kell majd.

Harmadikos voltam a technikumban, amikor egyenesen az osztályból behívattak az irodába (annakidején a technikum 3 éves volt; nem úgy, mint a gimnazisták, mi nyáron üzemi gyakorlatra mentünk). így a harmadik év már a technikum utolsó éve volt. Látom mindenki halálosan komoly. Ott volt az osztályfőnököm, az igazgató Z. (egy kiállhatatlan erőszakos személy, akit úgy a diákok, mint tanárok utáltak), kedves tanárom Iván István, a már említett iskolapárttitkár és két számomra ismeretlen személy, akiket Iván tanár (maga is párttag) bemutatott, mint elvtársak a Városi Pártbizottságtól. Iván felém fordult rettentő komolyan: Gyula, olyan értesülést kaptunk Balota- szállásról, hogy ti kulákok vagytok. Ekkor már tudtam, hogy nemcsak az én bőröm van a vásáron, hanem mindazoké, akik engem segítettek. Szépen elmondtam szegény paraszt életrajzom, amit meghallgattak és visszaküldték az osztályba. Erről az esetről soha senki többet nem szólt. Csak egy alkalommal lettem figyelmeztetve, hogy nincs minden teljesen elfelejtve. Amikor 3-os voltam tudtunkra adták, hogy lehetőség van a Szovjetunióban továbbtanulni. Ekkor engem már nagyon érdekelt a genetika és tudtam, hogy a Micsurin és Liszenko áltudósokon kívül, különösen Leningrádban fejlett a genetika (elvégre itt dolgozott a világhírű Vavilov). Említettem ezt az elképzelésemet kedves Kiss István tanáromnak, mire ő csak ezt mondja: „Gyula azt hiszem volt nektek valamikor egy kis piros cserepes tanyátok”. Igaz, hogy a mi tanyánk teteje szürke volt, de azért megértettem, hogy hol állunk.

1954 tavaszán jelentkeztem az Agrártudományi Egyetemre, mert persze az orvosiról szó se lehetett mezőgazdasági technikumból. Beadtam a már meglévő hamis önéletrajzot, mert ha beírom, hogy kulák, akkor, mintha nem is jelentkeztem volna. De úgy látszik, az új Balotaszállásról megint ment egy másik értesítés, és a két háttér nem egyezett. így az agrárról is jött a szokásos válasz: „Helyhiány miatt nincs felvéve.” Annak ellenére, hogy kitűnővel végeztem a technikumot és első helyet értem el növénytermesztésből a Rákosiról elnevezett (ezt mindig szégyelltem) országos tanulmányi versenyen. Egész nyáron rágódtam, mi lenne a megoldás. Úgy augusztus végén felmentem Pestre, egyenesen a cséplőgéptől, és megkerestem az Agrártudományi Egyetem Rektori Hivatalát Budán a Ménesi úton. (A rektori hivatal és az Agrártudományi Egyetem akkor még Budán volt és csak a következő évben költözött ki Gödöllőre.) Bementem a rektori hivatal előterébe és láttam, hogy Páter Károly rektor ajtaja nyitva van, amin minden kérdés nélkül bementem. (Páter Károly később kedvelt talajtan profom lett.) Hiába integetett a titkárnő, hogy jöjjek ki, én rá se fütyültem. Mindjárt elő is adtam Páter rektornak, hogy nem vettek fel kitűnő eredményeim stb. el313