Szakál Aurél (szerk.): Balotától Balotaszállásig - Thorma János Múzeum könyvei 21. (Kiskunhalas, 2006)
Balotai emberek - Ficsór Gyula: Balotaszállási emlékezés
fiam, csak úgy nyomom, mintha egy tökbe nyomnám. Annak idején a disznókat még szalmával pörkölték, hogy jó ropogós legyen a szalonna bőre. Mi gyerekek meg alig vártuk, hogy a disznó füle hegye jól megpörkölődjön és könyörögtünk a böllémek, hogy vágjon belőle egy kicsit, amit meg is tett, és amit mi azonnal minden fűszerezés nélkül megettünk. A már említett 80 éven felüli nagyon közellátó Sarok bácsi úgy vigyázott a tehenekre, hogy közben olvasta az újságot. Benn a házban, emlékszem Sarok néninél olyan szépen ketyegett a falióra tik-tak, tik-tak... és alig vártuk, hogy kiugorjon a kakukk és gyorsan elkakukkolja az idő múlását. Sarok nénitől aztán kaptunk néhány „pamuk” almát meg árpával érő körtét, amilyen a mi tanyánkon még nem volt kisebb koromban, csak mikor már a szüléink által ültetett gyümölcsfák elkezdtek teremni a ház előtti gyümölcsös kertben. Sarokéknak volt málnájuk is, ami nekünk sajnos nem. Hát ez az ötéves kis Gyula fiú megközelítette a málnabokrokat, de nem szedett le belőle egész málnabogyókat, csak úgy csipkedte őket, mint ahogy a madarak szokták, nehogy észrevegyék a lopást. Csak a kisfiú elfeledte, hogy a madarak nem hagynak kisfiú lábnyomokat maguk után a homokban. Sarok néni be is számolt erről a kisfiú szüleinek, mert ugye lopni nem szabad, de azért hozott egy kötényre való málnát is. A következő szomszédok Sarokékon túl dél felé a Keresztúriék voltak. Ott éltek legjobb gyermekkori barátaim Imi, és bátyja Lali, szülei Lajos bácsi és Jucika néni és Lajos bácsi testvére Károly bácsi. Keresztúriék sokat adtak a lónevelésre. Mindig volt náluk egy kiscsikó, meg szép lovak. Őnáluk láttam először kettes ekét, amit három ló húzott. Sokszor bújócskáztunk az istállókban a szárízék alá rejtőzve a jászolban. Tudtuk az állatok nem harapnak, akár ló, akár marha, de azért jól megszaglásztak és meg-megnyaltak bennünket ha úgy tetszett nekik. De ez nem jelentette azt, hogy majd eláruljuk a rejtekhelyünket. Tél volt, mégis izzadtunk a játék hevében. Most, ahogy nézem az unokáimat Márkot (1994-) és Pault (1996-), amint az itteni templom társasági termeiben és alagsoraiban bújócskáznak vasárnaponként kis barátaikkal, az ő hajuk is éppen úgy csapzott az izzadtságtól, mint annak idején a nagyapjuké és az ő kis barátaié volt a Keresztúriék istállójában. Aztán hol van már a Jakabcsics-tanya tovább dél felé haladva? Jakabcsics Jenő volt a helyi értelmiségi. A Jakabcsics-tanyán sok újdonság volt, pl. szélkerékkel hajtott szecskavágó, valamint vízszivattyú. Jakabcsics úr minden olyan dolgot igyekezett bevezetni, ami a környéken ismeretlen volt, de nagy uradalmakban már alkalmaztak. Ő szervezte a szomszédokat a homokos útjavítására vagy éppen a tűzőrségre aratás idején. 1949-ig ezek a szomszédok éppen úgy, mint a vasút felé eső Agócsék, Bánóczkiék és Faddiék összeálltak hordani, hogy aztán szép magas asztagokat építsenek a részesek. Aztán jött a cséplés. Leginkább a Monda gép csépelt. A húzatás nagy élmény volt nekünk gyerekeknek. Először szalmával tüzelt gőzgép, majd szívó gázmotor és később egész gyenge Ford traktorok próbálták húzni a nehéz gépet tanyáról tanyára. Ebben a folyamatban hosszú vasköteleket (valójában ezek erős, sodrott acél kötelek voltak) is használtak azért, hogy a vontatógép találjon egy jó gyepes helyet, ahonnan húzni tudjon anélkül, hogy elkaparjon. A gépmunkások vonszolták a köteleket, hogy lépésről lépésre tudjon haladni a vontatás. Végre a gép beállt az asztagok közé. A munkások feltették a nagy szíjat és felbúgott a gép. Az asztagos legények elkezdték dobálni a kévéket a magas asztagról a kévevágó lánynak, aki aztán elvágta a gabonaszárból és fejből készült szalma kötelet és átadta a kivágott kévét az etetőnek, 303
