Szakál Aurél (szerk.): Balotától Balotaszállásig - Thorma János Múzeum könyvei 21. (Kiskunhalas, 2006)
Balotai emberek - Ficsór Gyula: Balotaszállási emlékezés
megkérdem Vendelt: elmehetnénk a gajdói úton? Persze, mondja ő, így megmutathatom azt a tanyát is, ahol én születtem Alsószálláson. Meg is mutatta tanyájukat a távolban a vasúton túl. Közben meghatóan beszélt korai apai árvaságáról és gyermekkoráról. 1945 tavaszán egy este nagy csörömpöléssel jön ám néhány orosz katona a Sarokéktól egyenesen a bozótos erdőn keresztül és mondogatják ám „Jaj Istenem! Jaj Istenem!” ugyanolyan mélykúti kiejtéssel, mint Sarok nénié. Ezt a szép magyar kifejezést nyílván Saroknéni jajveszékeléséből tanulták ezek a váratlan látogató katonák. Erre persze a fiatalabb nők uzsgyi a szalmakazalba épített rejtekhelyükre bújtak. Kitűnt, hogy a nagy csörgés-zörgést telefonjavító felszereléseik okozták, mert ezek az orosz katonák telefonisták voltak, akik javították a háború alatt leszakadt telefonvezetékeket a vasút mellett. Ezek a szegény oroszok, mint oly sok másik társaik, nekem úgy tűnt, szelídek voltak, mint a galambok. Csak kértek egy kis „kapusztát” (savanyú káposztát) és „vináf ’ (bort). A káposztát leöntötték napraforgó olajjal és itták hozzá a vinát. A kisebb gyerekeket meg a térdükre ültették, és nem egyszer elkezdett a könny pörögni az arcukon, amikor a saját gyerekeikre és az otthon hagyott családjukra emlékeztek. Egy másik orosz katona csoport meg egy kis vina után haragosan kijelentette: Gitler (Hitler) káput, és amikor hazamegyünk akkor meg Sztálin káput - és minden félreértés elkerülése végett elhúzták a nyakukon keresztül az ujjuk. Azért Sztálin se hagyta magát. Mint tudjuk, sok nyugatról hazatérő szovjet katona koncentrációs táborban végezte, mint többek között kedves orosz íróm, a Nobel-díjas Alexander Szolzsenyicin is. Lehet, hogy mert én az orosz katonákat gyerekkoromban megismertem, meg tudtam különböztetni a jóravaló orosz embereket a sztálinista elnyomóiktól a későbbi években. Mint egyetemistának volt alkalmam megismerkedni orosz tisztekkel, akik müveit és kedves emberek voltak. A következő eset az 56-os forradalom alatt történt: november 4. után, ahogy a szovjet katonák visszajöttek, unokatestvérem Gubacsi Laci (később Bács-Kiskun megye tisztiorvosa) és én céltudatosan kimentünk az utcára, hogy megszegjük a kijárási tilalmat. Persze először jól körülnéztünk nincsenek-e tankok a közelben. Egyszer csak, ahogy kereszteztünk egy utcát, elkezdtek a géppuskagolyók ugrálni körülöttünk az aszfalton. Valahogy ezt a tankot nem vettük észre. Egymásra néztünk Lacival és mindketten tudtuk, hogy ezek figyelmezető lövések voltak. Gyorsan beugrottunk a legközelebbi kapu alá. A mai napig tisztelem az orosz kultúrát és embereket, és egy bizonyos fokig talán az életem is köszönhetem nekik. Egy pár évvel ezelőtt a feleségemmel együtt könnyezve olvastuk végig Leo Tolsztoj egyik mesterművét az Anna Kareninát. Fiunk, a magyarul tökéletesen beszélő amerikai hegedűművész Philip Gyula Ficsor, mély átérzéssel játsza a nagy orosz zeneszerzők müveit éppúgy, mint a magyar zeneszerzőkét, Bartókét vagy Kodályét. Persze voltak orosz katonák, akik raboltak, erőszakoskodtak, vagy éppen csirkét vadásztak géppisztollyal a Göböljárás 85-i tanya udvarán. Egyszer egy orosz katona beállt a disznóól ajtajába (ez még az álló piros cserepes istálló út felöli végében volt) és belőtt a disznóólba puskával. Egyik süldő aztán el is esett, amit feldobtak a kocsira és elvágtattak vele. Viszont a másik süldő meg az első combjába kapta a golyót, de túlélte. El is neveztük Sántának. Még arra is emlékszem, hogy Sántából hízó lett (végig sántított). Sánta túlélte az orosz disznóvadászatot, de nem élte túl édesapám nagykését. Kérdeztük is Édesapámtól: nem sajnálja a disznóba belenyomni a kést? Mire ő: nem én 302
