Szakál Aurél (szerk.): Balotától Balotaszállásig - Thorma János Múzeum könyvei 21. (Kiskunhalas, 2006)

Balotai emberek - Ficsór Bálint: A Ficsór családról

kollégiumi díjon felül nagyon kis pénzzel gazdálkodtunk, meg az öltözetünk is szegényes volt. De nem jutott több pénz, örültünk, hogy tanulhattunk. Volt, hogy Gyulával együtt mentünk éjszakai hómunkásnak. Vagonkirakodásra nem vettek fel, mert ahhoz fiatal voltam. Mivel Gyula és Árpád után harmadik voltam, mindig tőlük örököltem a ruhát. Volt olyan, hogy Gyula már újat szeretett volna és rám adta a zakóját és amikor anyuka elől nézte, ő hátul meghúzta, hogy ne látsszon bőnek. Azt gondolom, ezt Gyula csak viccből tette.

Mindig nagyon számolgattuk a napokat, hogy mikor utazhatunk haza és vártuk a levelet szüléinktől. Először november 7-e körül utaztunk haza, majd a karácsonyi szünetre, aztán húsvétkor és év végén. Sok-sok levélváltás pótolta a személyes találkozást. Édesanyánk ezeket mind megőrizte és halála előtt gyermekenként szépen csoportosítva hagyta ránk. Valóságos kortörténet olvasható ki azokból. Sokszor írtuk, hogy éhesek vagyunk, mert a kollégiumi kaján felül nem volt pénzünk pótlást venni magunknak. Ezek a levelek nemcsak a mindennapos ügyeinkről szóltak, szüléink a lelkűnkkel is foglakoztak. Ízelítőül megemlítek egy eseményt. Első éves voltam, amikor mint tanulószobásokat, megkértek néhányunkat, hogy segítsünk az emeleti raktárakból leszállítani a földszintre híradástechnikai eszközöket. Társaim néhány alkatrészt eltulajdonítottak és még mutogatták is egymásnak, hogy mit „capcaráztak”. Egy kicsit irigykedtem is rájuk, mert engem úgy neveltek, hogy bűn lopni és én nem vettem magamhoz semmit, pedig bolondultam az elektromos kacatokért, tekercsekért. Pár nap múlva raportra hívták a hurcolkodó társaságot, mert egy értékes műszer is eltűnt. Tudtuk, hogy azt Izsó nevű társunk lopta el. Amikor egymás között voltunk, mondtuk neki vigye vissza, mert ha nem, beköpjük. Izsó pár bűnbánó sort is mellékelt a visszacsempészett műszerhez, persze, hogy rájöttek a tanárok, ki volt a tolvaj. Őt kivágták, mi pedig mint akik tudtunk az ügyről, igazgatói rovót vagy intőt kaptunk. Édesanyám levelében így reagált az ügyemre: „Azt nagyon csodálom, hogy az egész szünetbe nem szóltál róla, hogy te intőt kaptál, hát ennyire nem vagy bizalmas velünk. Azt nagyon jól tetted, hogy nem nyúltál semmihez, de azt még jobban tetted volna, ha a fiút figyel- mezeted akkor mindjárt vigye vissza. Ha nem, akkor jelenteni kellett volna. No de ez már elmúlt, de tanulni lehet, sőt kell is belőle. Ami nem a tied, ahhoz nem nyúlni, a társaid pedig figyelmeztetni.” (Itt jegyzem meg, hogy ők az államtól való lopást is bűnnek tartották, nem úgy mint annyian az országban, még hívő emberek is.) Pár hét után újbóli nevelő sorok édesanyámtól: „Én nagyon szeretném, ha Elzikének (nagynéném) kedve szerint tudnál viselkedni, neked nagyon jó volna ha megszoknád a pontosságot és rendet, hidd el így sokkal könnyebb az élet.” (Nagynénémtől Pesterzsébetről jártam be iskolába két évig. Ő akkor esti gimnáziumba járt, amikor tízóra után hazaért, akkor fogott fülön, hogyan teljesítettem a rám bízott feladatokat. Nem lekesedtem ezekért a késő esti beszélgetésekért.)

Az említett igazgatói büntetést nem éreztették az iskolábna tanáraim velem. Szüleimtől kapott jó nevelés hatására csakhamar kiemelkedtem az átlagból, és 1955 tavaszán Edit húgomat az én kérésemre felvette az igazgató „kuláklistás” jelentkezési lappal.

Az én történetemhez hasonló esetekről számolt be Gyula és Árpád is. Mindkettőjük körül voltak hasonló iskolai lopások, de ők is ellenálltak a kísértésnek a szülői nevelés hatására.

288