Szakál Aurél (szerk.): Balotától Balotaszállásig - Thorma János Múzeum könyvei 21. (Kiskunhalas, 2006)

Balotai emberek - Ficsór Bálint: A Ficsór családról

Nemcsak a zsarnok halt meg ebben az évben, hanem hosszú betegség után édesanyánk testvére, Józsi bácsi is. Mintha olyasmire emlékeznék, hogy már a több éves orosz fogságból hozta magában a betegséget, feltételezték, uránérc bányában is dolgoztatták. Édesanyánk a családi imádkozás alkalmával soha nem felejtkezett el beteg testvéréről: „Jó Atyám, ha akaratoddal megegyező, gyógyítsd meg az én fivéremet is.”

Ezen a nyáron nemcsak Nagy Imre jelentett be jelentős dolgokat, hanem kukoricakapálás közben édesanyám is közölte velem, hogy kistestvérem lesz. Teljesen letaglózott a hír, hiszen már 14 éves voltam és véletlen sem gondoltam, hogy 7 évi szünet után lesz még egy hetedik gyerek is. Gyula így emlékszik vissza erre:„“Ez a hír a 17 éves Gyulát a kiskunhalasi mezőgazdasági technikum előtt érte, és bezzeg nem kis meglepetéssel. Ekkor sajnáltam azt, hogy milyen teher nehezedik édesanyára, de az első meglepetés után megértettem és örömmel vigasztaltam, hogy milyen jó is lesz egy kistestvér. Még a baba születése előtt együtt beszéltük meg mi is legyen a neve. A Lívia az én ötletem volt - talán Somogyi Lívia unokatestvérünk után. Édesanya hálásan vette, hogy mi örültünk a kistestvérnek, nem úgy, mint sok nagytestvér, akik kifogásolták a nem várt kistestvért. Most 45 év után is milyen jó, hogy lett Ágota, aki most férjével Dóczi Imrével a kunfehértói szülői ház gondnoka.”

Ahogy múltak a hetek mégiscsak megbékéltem a hírrel, és már örömmel fogadtam a december végi hírt, hogy kishúgunk született a halasi kórházban.

Amíg édesanyánk a kis Ágikával a kórházban volt, apuka a morzsológépet betelepítette a konyhába és ott ment a kukoricamorzsolás napokig. Utólag csodálom, miért nem gondolt arra, hogy a kisbabával hazaérkező édesanyánk nem fog örülni ennek a felfordulásnak.

Ágikánk, mint minden kisbaba, éjszakánként néha rendezett egy kis sírást. Édesapánkra a fárasztó erdei munka után a gyermekágyas feleség mellett több munka és gond nehezedett. Amikor már nem bírta Ági éjszakai műsorát, a kis fenekére paskolt. Ekkor már oda voltam a kistestvéremért és „elbír vele?” provokatív kérdéssel reagáltam a tettre. Édesapám egy pofonnal vetett véget az éjszakai diskurzusnak. (Ezt követően már csak egyszer kaptam tőle, de erről majd később)

Sajnos az 1953 júniusi Nagy Imre által hozott enyhülést megint egy diktatóriku- sabb időszak követte, így az én középiskolai jelentkezési lapom javaslat része úgy kezdődött, hogy „Ficsór Bálintot osztályidegen származása ellenére javasoljuk továbbtanulásra”. Amikor én olvastam a szöveget, nem tudtam, hogy az „osztályidegen” az egy rossz kategória, de édesanyám azt mondta, hogy ez szerinte a „kulákot” jelenti. Persze, hogy neki volt igaza, még csak felvételizni sem hívtak be a távközlési technikumba. Pedig tanyai gyerek létemre magam fabrikáltam detektoros rádiókat, amellyel még az Amerika Hangja is bejött, sőt az 1954-es foci vb döntőjét Gyula meg Tóth Gerda ezen hallgatták. Elmentem volna villanyszerelő tanulónak is, de abból meg az egyszem-látás miatt szuperáltak ki. Amikor teljesen letörve hazajöttem Budapestről, édesanyám arra biztatott, hogy menjek vissza újból próbálkozni. O nem akarta, hogy elvesszek az erdőmunkások között, többet látott bennem. Nagybátyám javaslatára végigjártam szinte az összes budapesti középiskolát és végül az akkor induló postaforgalmi technikumba felvettek. (Butykai osztályfőnökömtől tudtam meg utólag, hogy ő eltépte a priuszos jelentkezési lapomat, így aztán én már munkásszármazású lehettem, miközben Gyula továbbra is kulákszármazású volt.) Szüléink terhei azzal csak növekedtek, hogy 1954-ben én is középiskolába kerültem, Gyula pedig egyetemre. Igaz, a

287