Szakál Aurél (szerk.): Balotától Balotaszállásig - Thorma János Múzeum könyvei 21. (Kiskunhalas, 2006)
Balotai emberek - Ficsór Bálint: A Ficsór családról
kezdtek robbangatni. Az égő gerendák pedig hullottak már, amikor édesapánk leállította a mentést. Ezt a tüzet az okozta, hogy amikor szüléink hazaérkeztek a városi piacról, Józsi öcsénk édesanyánk kosarában nyúlcukor után kezdett kutatni. Ez alkalommal ezt nem hoztak, öcsém egy doboz gyufát vett magához és kiosonva az istállóba „merre hord a szívem” játékba kezdett. Ezt a, játékot” a Maróthi fiúktól leste el. Amerre dől a leégett gyufaszál elszenesedett maradványa, arra húz a szíve az iíjúnak, mert arra van a szeretője. Amikor a gyufa már égetni kezdte öcsénk kezét, persze, hogy eldobta azt és a szalma lángra kapott, ő meg rémülten hátraszaladt az erdő felé. A tíz éven belüli másodszori tüzeset szüléinkben - de különösen édesanyánknál - nagyon mély nyomott hagyott és szinte statárium lett mindenféle tűzrakás miatt. Én kimondottan szerettem tüzelni és talán két év múlva egy erdőszéli tüzelésem miatt édesanyánk biztatására édesapám ostorral próbálta letörni bennem ezt a tűzimádatot. Persze nagy titokban távoli tehénőrzéskor, vagy iskolából hazajövet a gyerekekkel később is tüzeltem, de Edit nem mert beárulni. A leégett épületből csak a csupasz falak maradtak. Édesapánk nem hívott mestert, hanem ő készített féltetőt a falakra. A tanyai életben az volt a rend, hogy ahogy növekedtek a gyerekek, fokozatosan feladatokat kaptak. Már iskoláskor előtt alkalmasnak ítéltettünk a tehenek őrzésére, később jött a kanászság nem kis figyelmet követelő feladata. A szántás már egészen rangos feladatként tízéves kor körül következett. Minden szinte olajozottan ment és jó esély volt arra, hogy mindannyiunknak megélhetést, biztos jövőt ígér ez a 48 holdas gazdaság. A háború utáni években szüleim nagy erővel fogtak ahhoz, hogy szőlő és gyümölcsös telepítéssel növeljék a bevételeket. Sajnos, a több éves termőre fordulás miatt ezek hasznát már nem élvezhette a családunk Mi, a három nagyobb fiú, a belső szobában aludtunk. Árpi amikor hazakerült Bócsáról a Elaraszti nagymamáéktól, meglehetősen mimóza lélek volt. Gyula kezelésbe vette, hogy ne legyen olyan kényes. Ennek egyik lépése az volt, hogy a koránfekvő Árpi lábszárát taposva vonult a másik ágyra. A „Gyula bánt” jaj kiáltásokra apuka dühösen átvonult és veréssel próbálta lerendezni az ügyet. Persze, hogy ez csak újabb dacot szült Gyulában, Árpi „edzése” más estéken tovább folytatódott amíg csak nem lett ő is keményebb. Mint már említettem, minden gyereknek volt munkája. Nyáron alig világosodott még, amikor édesapánk az ablak vasrácsát kívülről reszelővei elkezdte kocogtatok Nem volt apelláta, fel kellett ugrani és indulni kellett a munkánkra. Emlékszem, én már kint voltam a tarlón, amikor öt óra körül ment Kelebia felé a vonat, Gyula és Árpi meg mentek reggeli előtt kapálni. Édesanyánk ekkor már ritkábban járt ki kapálni, volt elég dolga a 6 gyerek ellátásával. Régebben neki is kellett kint dolgozni a földeken, csak főzés miatt mehetett be. Erre az volt a jel, amikor Szabadka felé ment a vonat. Mondta is édesanyám, hogy nagyon várta, mikor is jön már az az „áldott vonat”. (Ezt később az én feleségem is emlegette, amikor már sokallta a meleget a szőlőben.) Édesapánk szeretett viccelődni, játszani. Emlékszem, húsvét hétfőn nagy fotba- lozások voltak. Egyszer eső után azon versenyeztünk, hogy ki tud ujjal nagyobbat fütyülni. Egyszer csak jöttek a szomszédok, azt hitték, valami baj van. Máskor meg versenyzett velünk, ki tud messzebbre dobni. Édesapánk jó kézügyességgel rendelkezett. A gang végében berendezett egy műhelyt, ahol alapvető szerszámok (erős kovács satu, kétkezi fafűrók, fafurészek, fur283
