Szakál Aurél (szerk.): Balotától Balotaszállásig - Thorma János Múzeum könyvei 21. (Kiskunhalas, 2006)

Balotai emberek - Ficsór Bálint: A Ficsór családról

danes, francai kulcs, fémfűrész, lemezvágó olló, szögek, csavarok) voltak. Mi is szerettünk oda bejárni, de később édesapánk zárta elölünk a műhelyt, mert széthordtuk a szerszámokat. A dróthálós ablakon néha azért bemásztunk, ha nagyon kellett valami szerszám a barkácsolásainkhoz.

A sárfehér szőlő kezdett termőre fordulni. A főépület alatti pince nem volt alkalmas bortárolásra, mert vizesebb években feljött benne a víz. Ezért az alsó épületben lévő téglás szobát alakította át édesapánk pincekamrává. A kimélyített részen a falak alá szakaszosan téglából alapot rakott, és készített egy szép kétszámyas pinceajtót is. Emlékszem egyszer borfejtés közben az akkor 2-3 éves Jenő az ő felügyeletére volt bízva. Öcsénk az ujját a dézsában lévő borba mártogatta és azt leszopogatva becsípett egy kicsit.

Szüléink igyekeztek betartani a vallási meggyőződésükből eredő követelményt, hogy a hetedik napot pedig megszenteld. Az állatok etetésén kívül nem is végeztek más munkát. Néha vasárnap reggel odatévedt Torma bácsi, hogy igyon egy fél liter bort. Amikor ezért fizetni akart, mondták neki, hogy vasárnap nem fogadnak el pénzt. Lehet, hogy Torma bácsi néha direkt vasárnap jött borért. Ha már a bornál tartok, megemlítem, hogy édesapánk szerette a bort, de nem annyira, hogy valaha is leittasodott volna. Édesanyánk ezért a szolidabb borfogyasztásért sem lelkesedett, és azt mondta, hogy tejre bort nem szabad inni. Édesapánk egy evőkanálnyi tejhez bort öntött és azt látta, hogy az megalszik. Ettől kezdve már nem lehetett a tejre nem jó bor elmélettel a pohár bortól eltántorítani. Idősebb korában mondta édesaám, hogy ha ő nem lett volna hívő ember, lehet, hogy alkoholista lett volna, mert annyira szerette a bort. A meggyőződése visszatartotta ettől.

Édesapám spórolásban nevelkedett, ezt mint felnőtt ő is érvényesítette velünk szemben is. Talán 11 éves nagyfiú voltam (legalábbis én ezt így éreztem), amikor ősszel együtt indultunk otthonról: ők Kiskunhalasra kocsival mi meg a tanyai iskolába. Édesapám meglátta, hogy cipő van rajtam, visszaküldött, hogy vessem le. Nem azért, hogy annyira szegények lettünk volna, hanem ősszel még nem kell cipő. Délelőtt Rajkai igazgató beküldött kerékpárral egy levéllel Kiskunhalasra a járási tanácshoz, majd elmentem Irénke néniékhez, mert tudtam, oda álltak be kocsival. Amikor megtudta édesanyám, hogy mezítlábasán kellett mennem a járási tanácshoz, erősen korholta apukát.

Még mindig a Göböljárás 85. szám alatti tanyához tartozó történet az, hogy egyik vasárnap délelőtt Tóth Gerdát homlokon rúgta a Mérges nevű lovunk. Gerda városi lány volt és nem tudta, hogy a lovat nem szabad hátulról megközelíteni. Édesapánk biciklivel rohant Gerdával a kiskunhalasi kórházba. Szerencsére nagy baj nem történt, egy kis forradás jelezte később a rúgás helyét.

Édesanyánk nagyon következetesen nevelt arra, hogy nem szabad hazudni. Mi ezt igyekeztünk is egész életünkön át betartani. Direkt hazugságba nem mentünk bele, de azért olyannal próbálkoztam, hogy ha valamiért fülön fogtak, hézagosán mondtam el dolgokat. Például egyszer lyukas kulcsba helyezett gyufafejekkel akartam durrantani, de a túltöltés miatt a kulcs szétrobbant és nagy seb keletkezett a mutatóujjamon. Pár napig Gyula kötözgette, de egyszer csak meglátta édesanyám a kötést az ujjamon. Amikor megkérdezte, hogyan történt a sebesülés, mindent elmondtam, csak a gyufatöltetet hagytam ki, tekintve a gyufa miatti tiltást. Édesanyánk ennyi gyerek mellett

284