Szakál Aurél (szerk.): Balotától Balotaszállásig - Thorma János Múzeum könyvei 21. (Kiskunhalas, 2006)
Balotai emberek - Ficsór Bálint: A Ficsór családról
tyám nagyon szeretett volna valamivel elitebb lovakat, de édesapám nem hajlott jobb lovak tartására. Öt éves múltam, amikor 1944 őszén az orosz katonák elérték akkori lakhelyünket, Göböljárást. Amikor elvonult a front, a főseregtől leszakadt mindenféle kóbor oroszok - talán kozákok - tartották félelemben a tanyai embereket. Híre terjedt annak, hogy ezek az oroszok lányokra és fiatal asszonyokra vadásznak, és sokszor többen is megerőszakolják az áldozatukat. A háború után jutott szüleim tudtára, hogy édesapám egyik nővérét így erőszakolták meg férje és testvére jelenlétében, miközben őket géppisztollyal tartották sakkban. Sajnos ez az asszony ezt követően teherbe is esett, és később a kislányt a tanyai iskolában ruszkinak csúfolták társai. Édesanyám ekkor 30 éves, kerekded, jóképű asszony volt, persze, hogy menekült ki a házból a szárkúpba Juliska cselédlányunkkal együtt, ha orosz veszélyt sejtettek. Egy ilyen eset alkalmával a konyhából kilépő orosz katonát az egyik kutyánk mérgesen ugatta. Az a vállához emelt puskájából egy lövést adott a kutyára és közben elaludt a lámpa. Nem tudom, honnan vette ez a kutya azt az alapképzést, hogy lövés elől legbiztosabb fedezékbe vonulni, mert a kutyánk a meszesgödörbe ugrott a lövés eldördülése előtt. Édesanyánk elmondta, hogy a lövés hallatán minden rosszra gondoltak, és nagy örömük volt, amikor a ruszki veszély elmúltával visszalopakodtak a házba. Édesanyánk elbeszéléséből egy másik vele történt esetre is emlékszem erről az oroszjárásos időkről. A háború miatt nem jártak a vonatok, nem működött a posta, telefon meg persze, hogy sehol sem volt abban az időben. Semmi hírük nem volt hónapok óta a Soltvadkert melletti Bócsán lakó szüléikről. Rászánták magukat, hogy lovas kocsival elmennek a mintegy 40 kilométerre levő Bócsára. Akkoriban az utakon gyakori volt, hogy az oroszok a lehajszolt lovaikat az útjukba eső lovas kocsi lovaival cserélték le, vagy egyszerűen „büsztra, büsztra” szavakkal leparancsolták a kocsiról a gazdát és elnyargaltak azzal. Akkoriban ezt úgy mondták, hogy „elzabrálták” a lovakat vagy a kocsit a ruszkik. Édesapám okulva az ilyen történetekből, minden eshetőségre számítva, leszerelte jó állapotú lovas kocsink oldalait, és egy ilyen rossz kinézésű, szegényes oldalatlan kocsival, lecsutakolatlan öreg lóval - ilyenekkel csak a cigányok jártak - indította útnak édesanyánkat az akkor is már idősebb Rutkai bácsival. Úgy gondolta, hogy egy ilyen kocsi, meg az öreg kocsis nem kell majd egy kis „malenkij robotra”. Már úgy tűnt, rendbe lezajlik az utazás, amikor visszafelé jövet Pirtó határában mégis összetalálkoztak egy ruszki rablócsapattal. Édesanyánk nagyon megrémült, amikor az egyik orosz úgy megrántotta elől a kardigánját, hogy csak úgy repültek szét a gombok. De nem folytatódott tovább a vetkőztetés, lehet, hogy valami parancsnokfélét láttak feltűnni a távolban és elhajtottak. A lózabrálás ellen nekem meg volt az ötletem: „a juszki az egyik ojdajon fejteszi az istjángot én a másikon mindig jevenném.” Arra is volt példa, hogy az ólban a disznókat az oroszok géppisztollyal vadászták. Az egyik disznónk sántított is egy ilyen lövés miatt. Az oroszjárásnak voltak kellemesebb emlékei is. Emlékszem, hogy engem az egyik orosz katona a térdén lovagoltatott. Édesapám egy alkalommal a harmóniumon elkezdte játszani a „Samariának leánya... ” kezdetű, orosz eredetű egyházi éneket. Sírt az orosz katona és hóna alá fogva a Bibliát, mutatta, ahogy a papka és mamka ment a templomba. 1945 szeptemberében szüleim feladtak első osztályosnak a tanyai iskolába. Egy hét iskolába járás után a tanító — bizonyos Sztarek Richárd - azzal küldött haza, hogy 281
