Szakál Aurél (szerk.): Balotától Balotaszállásig - Thorma János Múzeum könyvei 21. (Kiskunhalas, 2006)

Balotai emberek - Ficsór Bálint: A Ficsór családról

Azt is csak utólagos elbeszélésből tudom, hogy Gyula és Árpi titokban a szecskavágó gépet kezdték hajtani. A szembeforgó fogaskerekek letépték Gyula egyik nagy- ujjának első percét, édesanyánkat azzal próbálta megnyugtatni. „Ne sírjon édesanyám, úgy sem szerettem, hogy az az ujjam hosszabb volt, mint a többi.”

Szüleim nem merték megkockáztatni, hogy az orvostól több mint tíz kilométerre történjen a szülés a tanyán, egy bába segítségével. Ezért a szülés várható időpontja előtt néhány nappal édesanyám beköltözött Kiskunhalasra a baptista lelki- pásztorékhoz, Maróthiékhoz. Lehet, hogy éppen engem várt megszületni ott, és mondta Maróthi néninek, hogy úgy fél a szüléstől. „Drágám, akkor kellett volna félni, nem most” - kapta a szókimondó megnyugtatást.

1939 augusztusában megszületett Bálint, majd 1941 novemberében Edit, aki Göböljáráson született. Éppen esett a hó, emlékezik vissza Gyula az eseményre.

Mivel édesapám ifjúkorában megszokta a kemény paraszti munkát, a maga gazdájaként még szívósabban dolgozott. Anyai nagyapánk javaslatára szőlőtelepítésbe kezdtek a negyvenes évek elején az immár általuk vásárolt földön. A Puskásék melletti területen zömmel az Izsákon megkedvelt sárfehér szőlőt telepítették. Édesapánk a dombot úgynevezett „högyhúzóval” hordta lovak segítségével a mélyebb részekre, sokszor viharlámpa fénye mellett.

A második világháború alatt édesapánkat többször behívták katonának, ilyenkor az egész gazdálkodás gondja édesanyánkra szakadt. Édesapánk egységét is a frontra irányították, de az 5 gyermekre való tekintettel nem küldték őt a frontra. Valami olyasmi dereng, hogy egyszer mintha ránk terítette volna édesapánk a katonaköpenyét, amelyen a tizedesi rangot a galléron látható „krumplivirágok” jelezték.

Szüléimről az egyik legrégebbi emlékem az, amikor talán 1943 karácsonya előtt Edit húgomnak az édesapánk által faragott Kati baba számára édesanyánk varrta a kis ruhát. Akkoriban, legalábbis nálunk nem volt valami gazdag karácsony. Nem vettek bolti játékokat, talán a háború miatt is, meg azért is, mert a parasztemberek nagyon megfontolták, hogy mire is költik a nagyon nehezen megszerzett pénzt.

Ahogy az oroszok bevonultak Bácskába, Szabadkáról vasúti kocsival menekültek hozzánk Irénke néniék - Tóth Endréné, Welker Irén édesanyánk imaházi barátnője - Göböljárásra, mert úgy gondolták, nálunk tanyán kevésbé veszélyes élni, mint nagyvárosban, ahol bombázás veszély volt. A két asszony jól kijött egymással, de a zilált idegzetű Endre bácsival voltak zűrök, a finom lelkű Irénke néninek volt mit elsimítani. Mi gyerekek is jó barátságba kerültünk a Tóth lányokkal, Gerdával és Mártával.

Amikor az oroszok közeledtek, szüléinkben is felmerült, hogy menekülni kellene előlük. Édesapám a lovas kocsinkra készített is olyan burkolatfélét, mint amilyen a vándorcigányoknak volt, de végül is maradtunk. Amikor tüzérségi tűz zajlott a fejünk felett, levonultunk a házunk alatti pincébe. Mivel édesapánk nem kedvelte a fiatal lovakat - elege volt belőlük a katonaságnál - így az oroszok kénytelenek voltak megelégelni a nem túl fiatal Géza nevű lovunkkal. A „Mérges” nevű sötét lovunk nem kellett nekik, mert arra időnként epilepsziás rohamok jöttek, és olyankor elesett. A Gézáért egy csökönyös lovat hagytak, de attól valahogy megszabadultak szüléink. Később a Mérges mellé egy „katonaviselt” lovat kaptunk, „Szürkének” nevezték el. Gyula bá280