Szakál Aurél (szerk.): Balotától Balotaszállásig - Thorma János Múzeum könyvei 21. (Kiskunhalas, 2006)

Balotaszállás 1952–2006 - Ö. Kovács József: Gazdasági és társadalmi átalakulás

Bár a következő mondatban szereplő visszautasítás okát nem ismerjük, mindenesetre igen figyelemreméltó az, hogy 1952 márciusában az iskola vezetője szembehelyezkedett a pártvezetéssel: „Megjegyezni kívánom még, hogy a Rákosi elvtárs 60-ik születésnapjára rendezett ünnepélyt, tekintettel a dolgozók szeretetére, mellyel Rákosi elvtárs iránt viseltetnek, az 1. számú iskolában akartuk megtartani, de ezt ismeretlen okok miatt a vezető nevelőnő nem adta ide. Az ünnepély, melyre még Göbölyjáráson nem látott tömeg jött össze, az új iskolában lett megtartva, és így sokan hazamentek, mert nem fértek be.” A tanácsházán tartott ülésen a hozzászólók egyike szerint az ottani „ellenállás” oka az volt, hogy a nevelők „nem járnak politikai iskolára és így nem tudják az ilyen csekély akadályokat leküzdeni, mint a terem rendbehozása.” Az itt dolgozók eszerint az ún. békekölcsön-jegyzésben sem voltak aktívak, s a vád szerint „az helyett, hogy a munkájukat elvégezték volna, elmentek kirándulni a Balatonra.” A hivatalos tanácsi reakció minderre az volt, hogy az iskola takarítását március 15-től - a gyerekek eddigi tevékenysége helyett - egy hivatalosan alkalmazott takarítónő végezte. Rákosi születésnapi ünnepségének akadályozása miatt a nevelőnő ellen járási tanácsi vizsgálatot kezdeményeztek, valamint a tanítás elmaradása miatt büntetést javasoltak.100

Ez alapján is látszik, hogy a helyi párt és a tanácsi vezetés milyen szinten igyekezett a politikai beavatkozást érvényesíteni az iskolában. A nyomorúságos körülmények mellett számunkra az is tanulságos lehet, hogy a diktatórikus befolyással szemben a passzív és nyílt ellenállásnak milyen gyakorlati formái lehettek. Ugyanakkor az is érzékelhető, hogy ebben a rendszerben a gyerek és a pedagógus a pártállami irányítással szemben milyen módon kerülhetett alárendelt pozícióba. Mindez - a szokásos - ellentmondásban volt az 1949. évi alkotmánnyal és más párthatározatokkal. A hivatalos vizsgálatok bűnbakjai ekkor is a pedagógusok lettek.

A „szocialista mindennapi” gyakorlatban a pedagógusok és a gyerekek a mun- kerőpolitika szempontjából is fontos bázist képeztek. Ezt természetesen hivatalosan nem így fogalmazták meg, hanem például „az iskolás gyerekek szociális szektorokban való idénymunkára beszervezéséről” beszéltek. A gyereket ugyanakkor nem csupán az állam „zsákmányolta ki”, vagy másként szólva hasznosította a munkerejét, hanem a szülők is. Mindez persze része volt a hagyományos paraszti neveltetésnek és munka- kultúrának. Ugyanígy volt ez Balotaszálláson is, ahogy erre az egyik hozzászólásból következtethetünk: „itt tanyai viszonylatban, ahol a dolgozók gyermekeinek az iskolából való szünetre kimaradását alig várják, mert otthon felhasználják, a termelőmunkába nem nagyon adják gyermekeiket otthonról.” Az állami gazdaságpolitika kényszere ugyanúgy hatott Balotaszálláson, hiszen annak tanácsa is határozott arról, „mindent elkövet, hogy a gyermekek minél nagyobb tömegeit bevonja a munkába, ezzel felszabaduljanak a férfi munkaerők, hogy azok az aratás munkájában résztvehessenek és a szemveszteség nélküli aratást biztositsák.”101

A természethez igazodó családi munkaszervezés a paraszti világban mindig is a tennivalók első helyén szerepelt. Ennek a szocializmus rendszerében továbbélő, bár alapvetően megváltozó hagyományát, más falvakhoz képest talán inkább zárványszerűségét is felfedezhetjük az iskoláról írt balotaszállási jelentésekben. Valóban, mintegy belépett a helyi társadalom az iskolába, hiszen annak belső meghatározottságai, szokásai rendszerint az iskolai hivatalos normákkal szemben álltak. A jelenséget és problémát hivatalosan a tanulók iskolai mulasztott napjainak nyilvántartásával mér212