Szakál Aurél (szerk.): Balotától Balotaszállásig - Thorma János Múzeum könyvei 21. (Kiskunhalas, 2006)
Balotaszállás 1952–2006 - Ö. Kovács József: Gazdasági és társadalmi átalakulás
tartalma sohasem tisztázódott. Gyakorlati célként a következőket jelölték meg: „közvetlen kapcsolatot teremteni a tömegekkel, állandóan köztük lenni és magyarázni a párt politikáját, kemény intézkedéseit, határozatait, és ezek végrehajtása érdekében mozgósítani őket. Nemcsak a párttagokkal, hanem a párton kívüli tömegekkel a szocializmusért, de hogy úgy legyen, ahhoz meg kell nyerni a tömegeket, és egyemberként felsorakoztatni őket a párt és a kormány mögé. Ha ezt elértük, akkor ki lesz alakulva az új munkastílus.” Valójában nagyon is tisztában voltak azzal, hogy a pártbeli káderek több tekintetben alkalmatlanok voltak a kijelölt szerepre. Az alkalmasságnak természetesen a legfontosabb fokmérője volt a feltétlen lojalitás, a „politikai megbízhatóság”. Ez majdnem minden más hiányosságot pótolt. Ennek ellenére azonban be kellett látniuk, hogy a Rákosi időszak sztálinista helyi reprezentánsainak arculatán változtatni kell, s ennek látszatához már nem tartották elegendőnek a néhány hónapos pártisko- lai tanulmányokat. Egyre többet foglalkoztak a hagyományos iskolázottsági mutatókkal. Mindez persze csak lassú változtatást, s inkább a kiöregedést, mintsem a közvetlen személycsere által kiváltott módosulást ígért a párton kívüli nyilvánosságnak. A járási 44 alapszervezeti titkár több mint fele csak néhány osztályos (2-6) végzettséggel rendelkezett, mindössze 6%-uk végezte el az általános iskola 7-8. osztályát, csupán 1 %-uk végzett közép- vagy felsőfokú iskolát. Kezdetben ők mindannyian a munkájuk mellett voltak helyi pártvezetők, azaz ekkor még nem épült ki a függetlenített párttitkári struktúra. A pártvezetés a következőképpen nevezte meg a saját szemszögéből fontos okokat és következményeket: „Ezek a tények mindazt maguk után vonták, hogy nincs megfelelő és önálló munka. Ez még a régi káros nevelés maradványa, amit a leggyorsabb időn belül fel kell számolni.” Ezzel persze ellentétben állt egy másik megfogalmazásuk, ami más összetevőkre, az érdekeltségi viszonyokra is rávilágít: „Vajon van-e erkölcsi alapja annak a funkcionáriusnak agitálni pl. a tsz-szervezés mellett, aki maga is kivette a földjét a tsz-ből, vagy 6-8 kh. földet bérelt állami tartalékból? Úgy hiszem nincs! Ezekre az emberekre mondják jogosan, hogy vizet prédikál és bort iszik.” Mint korábban is láthattuk, az idézett példa egyáltalán nem volt egyedi. Különösképpen az 1956 utáni néhány évben, mielőtt még megindult volna az erőszakos kollektivizálás. A párttagság sok esetben nem feltételezte a tsz melletti egyértelmű kiállást. Az MSZMP irányítása alatt működő KISZ ekkoriban 25 szervezeti egységgel (750 tag) és egy ifjúgárdával (17 tag) működött.67 Gál Mihály járási munkásőrparancsnok megnyilatkozása érzékletessé teszi azt a légkört és lehetséges élethelyzeteket, amelyek a járási döntéshozók körében elterjedt- nek számíthattak ekkoriban. Ennek a szövegnek, mint minden más pártdokumentumnak van egy olyan értelmezése is, hogy a kommunista ideológia és a felsőbb pártszervek szerint elvárt normák alapján fogalmaztak az üléseken. Ez részben kifejezi a valóságos helyzetet, de ugyanakkor tekintetbe kell venni a munkásőrség - mint kommunista erőszakszervezet - jelenlétét, erődemonstrációit, a különböző ünnepségeken való részvételét, amely nyilvánvalóvá tette mindenki számára valóságos súlyát, azt, hogy bármiféle ellenállásnak hol húzódhatnak a határai. A következő részletben olvashatóknak nyilván van egy személyes jellege, annál inkább jobban illusztrálható, hogy miképpen vélekedett egy sztálinista hagyományon is nevelkedett kommunista funkcionárius: „a munkásőrség állandóan és becsületesen kiveszi részét az egyéb feladatokból is. A tavaszi tsz-fejlesztésből is a brigád 80%-a munkásőr elvtárs volt. [...] 198
