Szakál Aurél (szerk.): Balotától Balotaszállásig - Thorma János Múzeum könyvei 21. (Kiskunhalas, 2006)
Balotaszállás 1952–2006 - Ö. Kovács József: Gazdasági és társadalmi átalakulás
tem, hogy a lovak részére kiadott abrak a kocsis lakásán volt tárolva és ugyanakkor észleltem azt, hogy a Tsz. tulajdonát képező zsákok a Tsz-tagok lakásán és padlásán voltak tárolva. Tehát e két példából is láthatjuk, hogy a társadalmi tulajdon védelme területén még sok tennivaló van, [...].” A pártállami rendőrségi gyakorlat illusztratív, az általános paternalista álláspontot kifejező (lásd „nevelés”) módszereit leginkább a közlekedés szabályozásában lehet felfedezni. Az alábbi, akaratlanul is a svejki történetek hangulatát idéző részlet többekben felidézheti a jól ismert falusi életképeket: „csak nagyon kirívó esetekben alkalmaztam az adminisztratív intézkedéseket, és főleg a dolgozók egyéb módon való nevelését alkalmaztam, [...] További feladatomnak tekintem, hogy a közlekedési fegyelmet még jobban megszilárdítsam, mivel még van elég sok hiányosság is ezen a téren, főleg, hogy szombat és vasárnap esténként az Italbolt előtt 5-6 motorkerékpár is áll, és ezeknek a vezetőik nem hiszem, hogy minden esetben csak málnát fogyasztanak.” Azt nem tudjuk, hogy konkrétan mit jelentett a „dolgozók egyéb módon való nevelése”, nyilván a helyzettől függően a rábeszéléstől a gumibothasználatig terjedhetett. A munkamorál és hozzáállás a rendőrség véleménye szerint az állami gazdaságban a legrosszabb („az Állami Gazdaság bűnügyileg a legfertőzöttebb volt”). A tüzelőanyag biztosítása, a rendőrségi szóhasználat szerinti falopás is visszatérő problémát jelentett a hatóság számára. Balotaszálláson ekkoriban csak önkéntes rendőrök voltak, akiknek hét fős létszámát - éppen a fent említett problémák miatt is - 12 főre akarták emelni.41 A gépállomások hivatalos megítélése lényegében nem különbözött a mindennapitól. A tsz számára végzett munkákkal rendszerint késésben voltak, vagy igen magas költséggel végezték a munkájukat, újabb veszteséget okozva a tsz-ek számára. Már többször utaltunk arra, hogy a helyi tanács pártállami szerepköre szerint akarta a „gazdasági és kulturális munkát” irányítani. Ezt a tervgazdasági utasításhoz hasonlóan képzelték el, valójában persze szinte mindenki tisztában volt ennek irreális voltával. Erről a paradox helyzetről szól az egyik 1959. évi pártbizottsági beszámoló is, amit a szokásos módon akár „interjúnak”, egyfajta sajátos szempontú valóságábrázolásnak, mindenesetre, igen sokszor kényszerűen életszerű leírásnak vehetünk: „A községünk elég szépen fejlődött az utóbbi időben. Felépült a Kultúrház,42 ebben az évben villanyt kap a község, parkot létesítettünk és még egyéb létesítményeket is építtetett a Községi Tanács. Sajnos itt van a szép Kultúrház, de nincs kihasználva. A Kulturális Bizottság nem tart rendezvényeket, színielőadásokat, csak egyedül bálokat, pedig az nem elég. A kulturális életre nagy gondot kell fordítani, mert a fiatalságnak művelődnie kell. Pár esetben volt már színielőadás, de az a baj, hogyha 1-2 előadást tartanak, akkor 3-4 hónapig, vagy talán még annál is tovább szünetelnek. Ezen a téren nagy feladat hárul a pedagógusainkra, mert ők hivatottak a községben a kulturális élet fellendítésére. Sajnos ez a mi községünkben nincs meg, mert pedagógusaink igyekeznek magukat kihúzni a társadalmi munka alól, ők tehát a kényelmet szeretik, nemhogy áldozatot hoznak a község dolgozóinak nevelésére.” Időnként a „nemzet napszámosai” is könnyen lettek a pártállami döntéshozók bűnbakjai. Holott a beszámoló, saját ellentmondásaiból nem szabadulva, szól az igen gyenge adófizetési hajlandóságról, másutt a szervezetlen sportéletről, a szintén vegetáló „nőtanácsról”, a rossznak minősített KISZ-életről43. Mintegy tíz pedagógusról írnak, akik még mindig nem léptek be a párt ifjúsági szervezetébe. Ezek a „panaszok” ekkor még a párt helyi társadalmi elfogadottságának gyenge fokát jelzik.44 192
