Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum 2. - Thorma János Múzeum könyvei 18. (Kiskunhalas, 2004)
Néprajz - Káposzta Lajos ifj.: Csettegő. Miért éppen Soltvadkerten?
420 ifj. Káposzta Lajos A szükséges alkatrészeket magánembe-rektől, bontókból, no meg közvetítők segítségével szerezték be. Amikor a honvédség, vagy akár a villamos művek nagyobb mennyiségű leselejtezett gépjárművet adott le a Merkúrnál, akkor Kőszegiék már ott voltak — természetesen füles alapján. 20-30 db GAZ ki volt állítva a telepen, s ebből meg tudták vásárolni a szükséges mennyiséget. A hazahozatal lábon, vontatva vagy platón történt. Az újságokban is gyakorta jelentetett meg a hirdetéseket, pl. hogy „7-lóerős benzinmotort vásárolok”, amire jelentkeztek az ország minden tájáról. A MIB-motort hivatalosan, a gyártótól nem volt lehetőség megrendelni, mivel azokat akkoriban már nem gyártották, de sok helyen még használták vízszivattyúzásra, áramfejlesztésre, valamint tüzép telepeken fűrészgépek meghajtására. Magyar gyártmány volt, és az alkatrész-utánpótlást is biztosították Budapesten. A motort a műhelyben felújították, azaz új henger, új 115 mm-es dugattyú (vagy furatás), új szelepek, csapágyak, stb. kerültek bele. Aztán a 80-as évekre leáldozott a csettegőgyártás. Új nem kellett, mivel a kormányzat a rendszerváltás előtt rájött arra, hogy „nem bűn termelőeszközt adni a parasztnak”. így meg lehetett venni régi traktorokat, 50-es MTZ-ket, majd pedig az állami támogatások révén már a John Deere sem lett probléma. Egyre kevesebbet rendeltek, végül a 90-es évek elején bezárt a Kőszegi-féle műhely. „Ez már nem is csettegő, hanem dömper” Néhány szó a mai, házilag készült munkagépekről A 80-as évek második fele már a „peresztrojka” és a „glasznoszty” jegyében telt. Ez állami szinten a rendszerváltáshoz vezetett, míg községi szinten - vagy nevezzük már nevén a kistérséget: az Arany Háromszögben - az országos átlagnál nagyobb befektetési hullámhoz. Noha e tanulmány kereteit szétfeszítené a rendszerváltás egészének helyi elemzése, a csettegő kapcsán mindenféleképpen érdemes elgondolkodni a 80-as évek szociológusainak mondatán: „A soltvadkerti polgár a szakszövetkezeten, a szőlőtermelésen keresztül polgárosodott, akár szőlőtermelő, akár iskolaigazgató, akár szerelő, mezőgazdasági mérnök vagy párttitkár.”8 A gazdagodó lakosság (néha csak félig legális) vállalkozásai mindenesetre az országos színvonal fölé emelték a település lakóit. A politikai élet ideológiai vezetői közül sokan éppen a vadkerti példa hatására vonták kétségbe az eddig hirdetett társadalmi rendszer igazságát. Tegyük hozzá: Soltvadkert még 2001-ben is azon ritka kisvárosok közé tartozott, ahol a lakosság több mint 90 százaléka egyházhoz tartozónak vallotta magát. És ez is eltér az országos átlagtól. Ez éppen fölfelé. Talán csak véletlen, de ide kívánkozik: csaknem az összes csettegő tervező és építő eredetileg sváb nevű és az evangélikus egyház tagja (Kerényi/Klein, Schütt, Kőszegi/Katzenbach, Győri/Gillich, Fogl, Schuller, Galántai/Gszelmann - a Le- hoczki család pedig 1926-ig mindig a német egyházhoz tartozott). 14. Fogl András
