Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum 2. - Thorma János Múzeum könyvei 18. (Kiskunhalas, 2004)
Néprajz - Káposzta Lajos ifj.: Csettegő. Miért éppen Soltvadkerten?
Csettegő. Miért éppen Soltvadkerten? 417 Abban az időben másként működtek a lobbyk, mint manapság: mai ésszel az országgyűlési képviselőhöz vagy ombudsmanhoz fordulna az ember, akkoriban azonban ezek a csatornák nem léteztek. Az évenként néhány napot ülésező parlamentben látszatképviselők ültek és a jogvédelem is másként működött. Lehoczki Ferenc így emlékszik vissza erre a korszakra: „A Szőlőskert Szakszövetkezet érdeme, hogy kijárta a hivatalos utat. Egyszer jött hozzám a körzeti megbízott rendőr, Bibék István - a fia éppen nálam volt tanuló - hogy itt Vadkerten vizsgát tartanak a csettegőkre. A gyártók részére meghatározták a motor köbtartalmát, a maximális sebességet, a teherbírást és természetesen el kellett látni a szükséges világító berendezésekkel. Az én gépeimmel nem volt nagyobb probléma a vizsgáztatásnál. A hűtőtérre volt rögzítve elöl egy világító lámpa (ezt magasnak találták, lejjebb kellet tenni), hátul baloldalon pedig egy vörös fényű lámpa. Ehhez külön generátort kellett felszerelni, tehát álló helyzetben nem világított. Kézitárcsa volt az index. Kismotor jogosítvány kellett hozzá.” Kőszegi László, későbbi neves csettegőkészítő kisiparos így emlékszik az engedélyeztetési procedúrára a 70-es évek elejéről: „Először is ismeretséget kellett keresnünk! Felmentünk Apró Jánossal Budapestre, aki akkor a Szőlőskert Szakszövetkezet jogtanácsosa volt és Kovacsik József elnökkel. A Közlekedési és Postaügyi Minisztériumnál (KPM) kopogtattunk, de nem volt egyszerű a dolog, mert nem igyekeztek ellátni a kistermelőket semmilyen géppel. Az egyik előadó például azt mondta: „Oldják meg oldalkocsis motorkerékpárral a szállításokat, ha már annyi mindenük van!” Mi azért ezt nem hagytuk, és addig jártuk a fővárost, amíg megtaláltuk a támogatóinkat. Ilyen volt Parádi János osztályvezető, aki ugyancsak falusi ember volt. O meglátta és megértette, hogy tényleg szükségünk van gépre. De bizony kellett vagy két év, míg egyenesbejöttek a dolgok.” A minisztérium által kiadott típusbizonyítványban - az utánfutókhoz és a pótkocsikhoz hasonlóan - szerepelt a gyártó betűjele és utána egy szám, amely minden csettegőnél lehetővé tette az azonosítást. Ezzel a gyártókat arra kötelezte, hogy ne térjenek el az ebben leírtaktól, azaz mindegyik jármű megfeleljen az adott paramétereknek. A vizsgabizonyítványban szerepelnie kellett ajármü fényképének szemből és oldalról. A vizsga lefolyását Kőszegi László így meséli el: „Itt az Ifjúság utcán állt fel a bizottság, személyesen ez a Parádi János is benne volt. Felült a csettegőre, ő vezette, kipróbálta a sebességet, a féket és a többi berendezést, én meg ott ültem közben mellette. Egy mérnök barátjával megcsináltatta a szükséges szakmai számításokat, és így adta meg nekünk a paramétereket. A vége aztán az lett, hogy megkaptuk a típusbizonyítványt, aminek meg kellett felelni. Amikor elindultak ezek a háromszög-rendszámú vizsgák, akkor eleinte a környék összes munkagépét idehozták. Az volt a menete, hogy a szakszövetkezeten keresztül jeleztük a minisztérium (KPM) felé, hogy volna rá igény, mondjuk ötven jármű. Nekem egyszerű dolgom volt, mert meg volt a típusbizonyítványom, kitöltöttem a megfelelő nyomtatványokat, befizettem a vizsgadíjat - a mostani árakhoz és viszonylatokhoz képest fillérek - és odaálltunk sorban a 10-15 csettegőnkkel. A Bocskai utca Honvéd utca sarkánál volt a szakszövetkezetnek egy műhelye, ott történt a vizsgáztatás. Megnézték a féket, a világítást, a kormányt, aztán megcsinálták a papírokat, felcsavaroztuk a rendszámot és kész. Máshova nem is lett volna értelme elmenni velük - akár Kiskőrösre - mert az ezekkel a lassú járművekkel egy nap.” A 60-as évek végére, 70-es évek elejére „rendbe tett” csettegőügy folytatása az lett, hogy több kisiparos szabályszerűen ráállt a csettegő gyártásra. Megemlítendő közülük Kőszegi László, Kugelmann Péter, Fogl András, később Győri Zoltán, Kévés Sándor, Várszegi István és Schuller Sándor, de készültek csettegők Kiskőrösön és Kecelen is. A központ azonban mindig Soltvadkert maradt. Természetesen mindnek megvolt a maga különlegessége és minőségi garanciája. így a Lehoczki-féle járműveknél például a motor alá szerelt hangtompító, az eredeti fordulatszám szabályozó megtartása és még sok más „trükk”, melyről a mester így beszélt:
