Szakál Aurél (szerk.): Thorma János 1870-1937 - Thorma János Múzeum könyvei 14. (Kiskunhalas, 2003)
A művészpedagógus Thorma emléke a távolabbi múltból tűnik elő, hiszen már halála előtt tíz évvel megvált az iskolától, átadta a korrigálás feladatát a fiatalabb nemzedéknek. Bizonyos azonban, hogy mindvégig tudatában volt: a kolónia csak az iskolával együtt létezhet, az tartja meg életképességét. Ez a tapasztalat megerősödött benne azután, hogy az államhatalmi változást követően átvállalta a Nagybányára irányított román növendékek oktatását.1 Döntése a festőtelep léte elleni első támadásokat hárította el. Ezen előadásnak nem célja Thorma művészpedagógusi szemléletének elemzése. A szakirodalom ebből sok mindent föltárt már. Közismert, hogy ő foglalta össze első ízben, még 1898-ban, a Nagybányán meghonosodó szabadiskolai oktatás lényegét.2 Ugyanígy ismert tény az is, hogy ezek az alapelvek erőteljesen érvényesültek a Hollósy távozását követő kolóniabeli oktatási gyakorlatban, szellemiségük pedig beépült az 1920-as magyar főiskolai reform programjába. Itt csupán néhány olyan mozzanatot emelnék ki, hangsúlyosan az írott és szóbeli emlékanyagra alapozva, amely a kolónia utolsó korszakára, az 1919 utáni időszakra vonatkozik. Egy háborúban összeroppant ország forradalmak dúlta és leszakadó peremterületein a magyar intézmények fönntartása lehetetlen feladatnak látszott. A megszűnés fenyegette a negyedszázada alapított nagybányai művésztelepet is. Ilyen helyzetben mutatkozott meg a kolónia vezetését akkor már egyszemélyben kézbe fogó Thorma János emberi nagysága, tenniakarása és diplomáciai érzéke. A kétségbeesés, a sebek mutogatása helyett az egyedül célravezető eszközt, a cselekvést választotta. Azzal folytatódik a kolónia története (mondhatjuk úgy is: azzal nem szűnik meg), hogy Thorma János 1919 májusában néhány tanítványával megnyitja a festőiskolát.3 A város katonai megszállás alatt állott, a békekötés még messze volt, és Thorma mindezekkel szemben a kultúra meggyőző erejét, mindenekfelettiségét demonstrálta. Személyes kapcsolatot épített ki a román értelmiség olyan politikai élvonalba került egyéniségeivel, mint Octavian Goga, Virgil Cioflec, Emil Isac, Ion Minulescu, akik a kommunikáció szükségét átérezve a művésztelep fönntartásának támogatói lettek. Thorma ismét csak a tényekkel és tettrekészséggel érvelt: elvállalta a bukaresti-i, iasi-i és kisinyovi román akadémis- ták oktatását. Ezzel pedig a két kultúra közeledésének útjait is egyengette. A kolónia és festőiskola tehát fönnmaradt, látogatottsága ismét a régi lett, sőt meg is haladta azt. 1925-ben a növendékek száma minden korábbi statisztikai adatot megdöntve megközelítette a 150-et.4 Thorma az első időkben egész évben egyedül korrigált, majd négy nyáron át (1922-23-24 és 1926-ban) a Budapestről hazalátogató Réti István volt a segítségére.5 A háború utáni első évtizedet a gyorsan megszilárdult iskolaszervezet, az ismét normális mederbe terelődött művésztelepi lét és a viszonylagos nemzetiségi béke jellemezte. Thorma diplomáciájának érdeme, hogy a román városvezetéssel is megtalálta a békés érintkezés hangját; tudatosította bennük a büszkeség érzését, az országban egyedülálló művészteleppel és szabadiskolával szemben. 148
