Szakál Aurél (szerk.): Thorma János 1870-1937 - Thorma János Múzeum könyvei 14. (Kiskunhalas, 2003)
Thorma János művészpedagógusi portréjához Muráéin Jenő Harminc-negyven évvel ezelőtt még élőben fölgyűjthető volt a nagybányai festőtelep történetének számos epizódja. Megtapasztaltam ezt magam is, amikor a hatvanas évek elején (egész pontosan 1963 őszén) mintegy két héten át első ízben jártam végig a műtermeket, ismerkedtem a helyszínekkel, alkotókkal, szemtanúkkal. Még élt, és szívesen beszélt a múltról Nagy Oszkár, Mikola András, Krizsánné Csikós Antónia, Slevenszky Lajos, Vida Géza, Bállá József, Csizér Lilla, Agricola Lídia. Kiegészült ez az orális történelem a későbbi és gyakran más helyszínen történt beszélgetésekkel. A találkozásokkal a Szentendréről nyaranként Nagybányára hazatérő Pirk Jánossal, a Marosvásárhelyre áttelepedett Pittner Olivérrel, a dési Incze Jánossal, vagy a kolozsvári főiskola egykor Nagybányát-járt tanáraival, Aurel Ciupéval, Tassy Demiannal, Petre Abrudannal, Mohy Sándorral. Ma már csak a bibliai korba jutott 98 éves Mohy Sándor él közülük (2001 nyarán elhunyt - a szerkesztő megjegyzése), de sokan voltak, akik visszaemlékezésekben, akár könyvalakban is megjelentették azokat a történeteket, amelyeknek egy részét még élőben hallottam tőlük. Ha Thormára terelődött a szó, mindig úgy éreztem, egy legenda elhalványu- latlan képe elevenedik meg előttem. Színes volt ez a kép, gyakran új elemekkel bővített, s Thorma alakja úgy rajzolódott ki benne, mint a szuggesztív alkatú színészé, aki ha színpadra lép, minden szem ráirányul, és senki más nem látszik körülötte. Délceg, magas alakja, szép barna, kun arca, melyet ifjú korától ezüstösen fehér hajfürtök kereteztek, a kolónián vagy kirándulásokon készült csoportképeken is mindig ráirányították a figyelmet. Olyan volt, mint a király-drámák shakespeare-i hőse, aki együtt pusztult el országával, az ő esetében a már-már tulajdonának érzett művészteleppel. Nem lenne azonban művészközösség az, melynek tagjai, csak jó szót szólanának a kollégáról, vagy az előttük járó művésztársról. A Thormáról kialakult kép, a pályatársi emlékezet éppúgy elénk tár napos tisztásokat, mint fénytelen árnyoldalakat. Senki el nem vitatta vezetésre született tehetségét, mostoha időkben az alapítást megőrző elhivatottságát, de kisajátítónak érzett attitűdje, önmagát ünnepeltető becsvágya, s az újító törekvésektől a kolónián elhatárolódó állásfoglalása ellenérzéseket szült, s ez megőrződött mind a szóbeli, mind az írott emlékezésekben. 147
