Szakál Aurél (szerk.): Thorma János 1870-1937 - Thorma János Múzeum könyvei 14. (Kiskunhalas, 2003)

Hogy volt-e oka erre a szemrehányásra, ez a magyar művészettörténet egyik legtöbbet vitatott kérdése. Hányszor vetődött már fel, hogy miért Jules Bastien- Lepage, vagy a nála is gyengébb Dagnan-Bouveret ragadta meg a Párizsba tanuló fiatal magyar festők figyelmét - már azokét, akik nem Munkácsy Mihály műterme körül keringtek és nem az impresszionisták, vagy éppen a posztimpresszionisták? Mint tudjuk, az egyetlen kivétel Rippl-Rónai József volt, aki ráadásul Munkácsy mellől pártolt a Nabis-csoporthoz. A választ alighanem a naturalizmus hazai fogadtatásában, pontosabban megkerülhetetlenségében kell keresnünk, de ez már túlmutat a jelen dolgozat keretein. Jellemző, hogy Thormának - akárcsak Lykának - elsősorban a Gauguin-követőkkel szemben volt ellenérzése, az üres stílusbravúrnak vélt technikai kísérletezésekkel, melyek mögött nem érzékelte a tartalmi megújulást. Gauguin festészetét azonban teljesen újnak, eredetinek látta, és nem a technika, hanem a világlátás, a művészi elhivatottság szintjén. Gauguinnek volt ereje felülemelkedni a rá zúduló szidalmakon, és megkeresni azt a társadalmi közeget, amelyben a művészi gesztus még teljes tisztaságában értelmezhető. Áldozathozatal, mely kapcsolatot teremt a mindenséggel, lehetővé téve az emberi lét kiteljesedését. Nem véletlen, hogy a sárga Krisztus, és a festő alakja Thorma levelében egymásra vetül és egybemosódik. Thorma olyan prófétának látja Gauguint, amilyenről Hollósy beszélt az első nagybányai években2 J és elképzelhető, hogy lelkiismeretfurdalása részben a korábbi Hollósy - Thorma (illetve a kolónia festői) konfliktusra is vonatkozik. Akkor, látszólag egy kisszerű ügy miatt különböztek össze, a háttérben azonban a Műcsarnokban való kiállítás kérdése, illetve a nagybányaiak együttes, csoportos, vagy szétszórt bemutatása állt. Thorma sem ismerte fel azonban a Gauguin művészete mögött álló nagy művészeti hagyományt, a figurális absztrakció Poussintől Puvis de Chavannes-ig húzódó vonulatát, a harmóniateremtés kifinomult, mégis könnyed művészetét („Inkább ősi hang ez mint stúdium és megértett igaz szín"), mely lehetővé tette Gauguin számára a helyi inspiráció beillesztését az európai hagyományba.

Thorma János festészetét alapjaiban rendítette meg a Gauguin-kiállítás. Thorma természetesen sokkal idősebb és mélyebben gondolkodó művész volt, semhogy ez a hatás azonnal és maradéktalanul megnyilvánult volna művészetében, olyasféleképpen, mint a Matisse-iskolában megforduló fiatalok vásznain. O még akarva sem tagadhatta volna meg teljes festői személyiségét, mindazt, amit addig csinált, amire készült, amit feladatának érzett. Ez magyarázza további gyötrődését a teljesen időszerűtlen Talpra magyar! befejezése miatt, valamint az 1910-es évek első felében festett kísérletező jellegű képeit. Fokozatosan és nagyon tudatosan próbálta megújítani festészetét, elérni azt az áttetsző, vékony színfelületet, amely Gauguin képein annyira megragadta figyelmét, vagy az élénk, keveretlen színek nagy, síkfelületeken való használatát. A Templomba menők, a Borsót fejtő parasztember vagy a Húsvéti kenyérszentelés mind ennek a változási folyamatnak egy-egy állomását jelzik. A beérkezés, egyfajta szintézis, nem is annyira saját korábbi stílusa, mint inkább a kibontakozó neo133