Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)

Az állattartás körüli változások

A legelők felosztása után megcsappant jószáglétszám lassan újból emelkedett, s kurtabarmokban, tálkákban őrizték a pásztorok a tanyákhoz kihasított legelőkön. A szarvasmarha- és lóállomány lassan elérte a régit, még meg is haladta azt, a birkaállomány azonban az 1870-es évektől állandóan csökkent. Ezt igazolják az évenként összeállított nyomtatásban is megjelent polgármesteri jelentésekben közölt adatok. A nagyjószág jelentős része azonban az egyre szaporodó tanyavilágban és a helységekben istállótartásra szorult. A sovány legelőkön - kivált szárazabb esztendőkben - gyakran koplalt és éhezett. A sovány jószágnak pedig jó ára nem volt.

A századforduló után egyre jobban terjedt a mesterséges takarmány termelése, miáltal minőségileg is jobb állatok kerülhettek eladásra, s a jószágtartás hasznából pénzelhettek a gazdák. Amely gazdaságban kevés volt a jószág, s emiatt a jövedelem is, a gazda nem bírt a közterhekkel s eladósodott, sokaknak a földje is gazdát cserélt.

A fehér magyar marhák pusztulása már a századforduló idején megkezdődött. Ma már kiveszettnek tekinthetők. Megmentésük érdekében a régi kormányzat semmit sem tett, pedig jobb húsuk, jobb tejük miatt - mint a századforduló idején láttuk - amíg magyar marhát talált a külföldi kereskedő, egyetlen tarka marhát sem vásárolt. Mégis pusztulniuk kellett, mert a tarka marhák általában nagyobb testűek voltak és több tejet adtak. Az istállótartást sem bírta a magyar marha, hacsak lehetett, menekült a szabadba. Szép, címeres fehérökreink lassú mozgásuk miatt az újabb korban már nem feleltek meg.

Parlagi magyar lovainkat is minden szívósságuk, munkabírásuk, igénytelenségük dacára elveszettnek tekinthetjük. Legnagyobb hibájuk kistermetűségük volt, s az istállótartást sem bírták.

77