Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)
abban az esztendőben 9 falka barom, 8 szilajménes volt a határban. Később az állatlétszám a ragályos állatbetegségek miatt erősen megcsappant, és csak a XIX. században erősödött fel újra. A közlegelők felosztása előtti 1857. évben a halasi elöljáróság 2.746 ló, 6.537 szarvasmarha, 2.861 ökör, 66.252 birka és 3.618 sertés összeírását közölte. A valóságos létszám azonban tetemesen nagyobb volt. A barmokhoz egyenként 5-6, sőt gyakran ennél is több pásztor kellett. Darányi Sándor mérgesi ménes- és barmosgulyás, számadó az 1850-es években 25 bojtárnak parancsolt, ugyanez időben Ternyák Tófenék József harkakötönyi nyájjuhásznak 26 bojtárja és 52 szamara volt a falkájánál. Nem is ijedtek ám meg a nyúl árnyékától. A pásztori szolgálat nehézségei Vészes időjárások. A pásztori szolgálattal járó küzdelmek a redemptió utáni időkben is csaknem változatlanul fennállottak a XIX. század közepéig, a puszták felosztásáig. Télen vagy nyárvíz idején többször a fergetegek szórták széjjel a barmokat, falkákat, s néha csak napok múlva tudták azokat összeterelni, összeszedni. 1777 telén a zsanai szilajménest szórta széjjel a fergeteg, s híjával lett meg, ezért Csikós Kovács János számadó a bérével felelt.2 “Ugyanaz évben a zsanai egyik szilajménes számadója Járfás János a vicekapitányhoz címzett kérvényében ezeket írja: „...amidőn láttam volna, hogy már a jószág az üdőt nem szenvedheti, beüzentem a városra, hogy jönnének segédségemre a gazdák, de mivel nem jöttek, a jószágot nem tarthattam, szíjjelszaladván, 54-gyen, némelyek hívásokban, némelyek kútgödrökben, némelyek másféle vizekben szerencsétlenül elvesztek. Az lovaknak árát rajtam megvették, mindenemtül megfosztottak. Házamot eladták 100 forintokon, szőlőmet 55 F-on, 2 hámos lovaimat 25 F-on, bérembül kifogtak 49 F-ot, in summa 229 F-okat, azonkívül ágyaimat elvették és konyhabéli edinyeimet is: de mégis ezekkel meg nem elégedve a N. Tanáts, azt a determinátiót tették, hogy ezután is valamit fogok keresni industriám által, mindazon kereseteimet el fogják venni ... midőn pedig veszedelem után kimentem volna, imitt-amott hummi darab bőrökre reátaláltam, és magok saját billegjeit a gazdákhoz vittem, mégis nem acceptálták..."2 9 A legnagyobb és ma is emlegetett tél 1829-30-ban szakadt ránk. November 1- én leesett a hó, s 20 hétig meg sem mozdult. Még a háztetőket is felélte a jószág, mégis nagy része éhen pusztult. Emlegetik még az öregek az 1863. évi Mátyás napi, az 1864. évi Margit napi fergeteget és az 1863. évi Luca szelét. Máskor egy-egy esőtlen nyár szakadt á pásztorokra. A mezők kisárgultak, a vizenyős, zsombós rétek, nádasok, tavak kiszáradtak. Hiába vigyázta a pásztorember a napfelkeltét, naplementét, időváltozás nem mutatkozott, napközben a felhők nem gyülekeztek, sokszor még pipafüstöt félrehordó szél sem lengedezett hosszú heteken át. A jószág bőgött, pásztoraira bámult, azoktól várta a segítséget. Ilyenkor a Kerület is résen állt, és rendelkezett: „A tartós és félelmetes szárazság 61
