Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)
(1802. év) szemlátomást szűkösséggel fenyegetvén ezen megyéket is, múlhatatlanul szükséges az ezeket annyiban, amennyiben megelőzhető módról gondoskodni. Avégre tehát, tapasztaltatván különösen az, hogy a szolgák, kiváltképpen pedig a pásztorok a kenyérnek temérdek vesztegetésében a Gazdáknak szörnyű károsodásával kímélteiének, az ily visszaéléseknek sokszor éppen szükségtelen torkosságoknak eltávoztatására, de kiváltképpen a félelmes időkre tekintvén meghatároztatik, hogy akárminő szolgák és pásztorok napjában többet 2 font kenyérnél tellyességgel nem kívánhatnak, s adni nem is tartoznak, amelyből önként következik az is, hogy hát Dél után, az ozsonna szín alatt eleséget vagy tsupa kenyeret is nem követhetnek, ennek pedig oly kötelező ereje légyen, hogy ha valaki ezen rendelések ellen többet kívánna, mindannyiszor mennyiszer 15 pálcákkal fenyíttessen meg."3 0 Az 1797. évi példátlan meleg, száraz nyarat ma is emlegetik az öregek. Még a fehértói tó is kiszáradt, sziksót söpörtek a fenekén. A borok ily részegítő hatására azóta sem volt példa. Sok tántorgó asszonyt is lehetett látni, mert egy pohár bortól is megittasultak. 1808-ban a nagy szárazság miatt éhínség fenyegette a várost. Néha a rekkenő hőségben bögölycsapat érkezett nagy zúgással, s a szarvas jószágot úgy összeszurkálták, hogy futott világgá az egész barom. Egyik-másik jószág csak hetek múlva került elő. A szarvasmarhák ilyen szétugrását bogárzásnak nevezték. Jószágteleltetés. Szilajpásztoraink künn a síkon állatbőrökben vagy azokból maguk készítette öltözékekben teleltek. Nemcsak ló, szarvasmarha és juhbőrök- kel takaróztak, hanem felhasználták e célból a róka, farkasbőröket, sőt az őzek, szarvasok bőrét is. A régi írásokban fedett építményekről nem találtunk említést, de valószínűsíthetjük, hogy kisebb, földbeásott putrijaik lehettek a pásztoroknak a buckák vagy erdők aljában, ahol a jószág is állásozott. Éjjel-nappal égtek a pásztortüzek, melyekkel a ménest, barmot is körülvették. 5-6 vagy 10 pásztortűz is lobogott. Szélcsendben az enyhelyen, viharos időben inkább csak a szél felől valók közelében kapott a jószág is valamelyes meleget. 1773-74 telén a zsanai szilajménesnél 54 db. ló pusztult el a hófúvásokban, gödrökben.31 Nagy gondot okozott a pásztorok s a jószág téli élelmezése. A konvenciókért a számadó vagy az öreg bojtár 1-2 hetenként télvíz idején is bejárt, s a számadó lakásán akkorra összegyűlt élelmiszereket kifuvarozta. A szükséges takarmányféléket a hatóság elrendezésében utcák szerint fuvarozták ki a gazdák a messzi pusztákra. Ilyenkor a pásztorokról sem feledkeztek meg. Küzdelem a haramiákkal, betyárokkal. A XVIII. században, de valószínűleg már az előbbi században is a haramiák, később a betyárok is gyakran rettegtették a pásztorokat. Iparkodtak is velük jóban lenni. Etették, itatták vagy takargatták 62
