Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)
A pásztorok az ilyen előre kiszemelt helyekre már nyárvíz idején gyűjtögették a száradó, odvas vagy mennykőütötte fákat. Ha befogott a tél, úgy magukat, mint a barmokat az állások körül éjjel-nappal lobogó vagy parázsló pásztortüzekkel melengették. így is sokat szenvedett ember, állat. Az állattartásnak ezt a módját szilajtartásnak nevezték. A XIX. századforduló idejétől számíthatóan a barmos jószágot több városban és helységben a tél beállta előtt a pásztorok a gazdáknak számbaadták. Ebben az időben még sok volt a jószág, kevés az istálló, így a jószág nagy része a városok és helységek szélein vagy a tanyák mellett, esetleg az udvarokon épült akiokban vagy színek alatt telelt. Ez volt a félszilajtartás. A kezestartás nyomai a régmúlt századokra vezethetők vissza. Az ügyesebb, módosabb gazdák néhány fejősjószáguk s más haszonállatuk számára istállót vagy istállószerű kisebb építményt emeltek, s haszonállataikat így kéznél tarthatták. Az idők folyamán - kivált a közlegelők felosztása után - a kezestartás egyre inkább elterjedt. Pásztorkodás. Paraszttársadalmunk egyik jelentős rétegét a pásztorság képezte. Bár külön törvényeik, szabályaik voltak, melyekhez minden pásztornak felelősség terhe alatt igazodnia kellett, és amelyek ősidők óta alakult ki és igazodtak a pásztorvilág különleges viszonyaihoz és életmódjához. Külön pásztortársadalomról már csak azért sem beszélhetünk, mivel a pusztákon szétszóródva éltek, s a juhászok hada - akik pedig számbelileg nagy többségben voltak - a nagybarmok pásztoraitól eltérően, a Kiskunság törzsökösebb nyugati helységeiben és városaiban - főképpen Halason - más vallású és szellemű emberek voltak. Apránként és idegenből szakadtak. A birka büdös volt, így a juhász - kivált a fejősjuhász - többnyire lenézett ember volt a nagybarmok pásztorai előtt. A gazdák sem engedték őket az asztalukhoz, sem az egész kenyeret a kezükbe fogni. Nem voltak szótartók, megbízhatók, mint a törzsökös pásztorok, méghozzá felettébb járatosak lettek a lopásban. Egymást is sűrűn meglopkodták, hogy a jobb életmódot a maguk számára biztosítsák, amire a szűkös konvenciók mellett rá is voltak utalva. Húsért már bort is bőséggel kaptak a pusztai csárdákban, később a tanyás gazdáknál is. Mind a tőkegazdaság, mind általában az állattartó gazdák is, a pásztorfogadások idején nagyon vigyázták, hogy számadóul ezek vagyonos, erős, egészséges, megbízható, bátor embert alkalmazzanak, akiről feltehető, hogy az esetleges károkat meg is tudja téríteni, bojtárjai előtt tekintélyt tartani, azoknak parancsolni tud, s együttes erővel még a betyárokkal is szembe mernek szállni, s a gondjaikra bízott jószágot védelmezik. Bojtárjaikat a számadók válogatták ki a legmutató- sabb, legkülönbnek látszó jelentkezők közül. Alkalmazásukhoz hatósági jóváhagyás kellett. Büszke is volt, aki pásztor lehetett, mert az emberek legelejének tartották őket. A régi írások úgy mutatják, hogy Halas határában a XVIII. század második felében a jószáglétszám igen magas volt. 1775. évi levéltári adat szerint 60
