Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)
A homok megkötése, új erdők nőnek A szántó- és kaszálóföldeket, jobb legelőket már századokkal azelőtt is elöntéssel fenyegette a homok, ami a gazdáknak nem kis fejtörést okozott. A homok terjedésének legfőbb oka az erdők hiánya volt. A fergeteges idők mindig igazgatták a homokot, így legutóbb az 1863. évi ún. „Lucaszele". Mária Terézia uralkodása idején egymás után jelennek meg a fásításra vonatkozó rendelkezések. Az erdősítések több-kevesebb sikerrel járnak. Halas legrégibb erdei a régi iratokban már 1755-ben említett fehértói nyár és galagonyás erdő, Kiserdő Kötönyszélben szil-, tölgy- és nyárfákból, 1773-tól a Tölyöserdő Balotán voltak. 1806-ban a gazdák erdejeit a város elfoglalta, de a tulajdonosok a fákat kivágatták. 1807-ben már az irredemptusok is ültethetnek fákat Fehértón a maguk hasznára, amennyi kellett. 1812-ben a publikációs könyvben ezeket olvashatjuk: „Vegyék már valahára szívekre, kivált a földbirtokos lakosok ezen áldott célnak hasznos voltát, s ne engedjék, hogy a futóhomok maradékaitól azon haszonvehető földeket, melyeket jóemlékezetű eleink oly nagy áldozatokkal váltottak, elragadja, hanem tellyes erejükből azon legyenek, hogy valamint eleinket a megszerzésért áldjuk, úgy maradékaink minket is, megtartásért háládatos szívvel áldjanak." 1816-ban a vizes időkre hivatkozással a kerületben serkentik a lakosságot faültetésre is. 1818-ban a már létező erdők mennyiségét Halason 2550 hektárra becsülik.21 1852-ben a Gyárfás István elnöklésével tartott halasi gazdasági gyűlés elhatározta, hogy további homokokat osztanak ki a lakosok között, fásításra (a terület a városé marad), „de ha tagosítás lesz, az ültetők kártalaníttatnak ....erdőföldek bármikori örökös felosztása esetében mutatkozó szorgalom is minden esetre méltó figyelembe vételre számíthat."2 2 A Kiskunságon a hatóság állandóan résen állt, hogy a nép a földeket, szőlőket megművelje, földek vetetlenül ne maradjanak. Szükség esetén a hatósági beavatkozás kötelező volt. így 1765-ben egy körrendelet kimondja, hogy a szőlőültetés elmulasztása esetén a bíró elveheti a kiosztott szőlőterületet s másnak adhatja, aki azt illendően beülteti.2 2 A jegyzőkönyvek sárguló lapjairól megtudjuk, hogy az előző századokban Halas és utóbbi helységek népét is sokszor kellett buzdítani a földmíves munkákra, hogy az ínséges időknek elébe vágjanak, főképpen a szegényebbeket, mert úgy látják, hogy az ínséghez a lustaság is hozzájárult. Már az 1780-as években buzdítják a kerület s a tanácsok a népet a több termelésre, s hogy tartalékgabonájuk is legyen, mert a pénztár üres és így a kérelmezők pénzsegélyre nem számíthatnak. Népünk azonban a tartalékoló gazdálkodást konok észjárása miatt nehezen szokja meg. Az 1818. évi halasi dobolási jegyzőkönyvben többek között e sorok olvashatók: „... Törüljék el hát Kegyelmetek valahára azt a motskot és 57
