Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)

gyalázatot, amely ezen Város és Lakosai eránt az egész tekintetes megyékben már régólta fönn áll, hogy t.i. Halast a legrestebb, és a maga javát nem akaró dologtalan nép lakja, kapjanak kézzel a pénzkeresésnek (sófuvarozás) ily jó alkalmatosságán.... mint sem a szükséget annyira nevekedni engedje, hogy osztán nem segíthetvén másképp magán, egy-két borjacskáját vásárra hajtani, s elvesztegetni kénteleníttessék.

Az ínséges idők könnyebb átvészelése miatt számtalan rendelkezés korlátozta a szórakozásokat, a keresztelői, névnapi, lakodalmi, halotti tori mulatozásokat, és más vendégeskedéseket. így pl. tiltották még a módosabbak, és a szegények, szolgák, szolgálóleányok szertelen cifrálkodó öltözködését, mert bizonyára az adóbevételeket is féltették. A nagy lakodalmazásokért a násznagyok feleltek, s még börtönbe is jutottak. Az élelmeket pedig elkobozták.2 4

A munkabérek nagyságát az elöljáróságok határozták meg. Többet fizetni nem volt szabad. Ha valaki nagyobb munkabér reményével otthagyta a gazdáját, becsukták vagy gyalogkatonának adták. Egy rendelet a munkanélkülieket teknősbékák fogására kötelezi. Halas pl. 1780-ban 60 pár teknős szállítására volt kötelezve.2 5

Egy 1773. évi rendelet így intézkedett: „...betyároknak és más szolgáknak leányai is kötelesek szolgálatba menni, kivált a betyárlányok, akik otthon hevernek, azokat fel kell írni, s ha nem szegődnek el, ki kell csapni őket..."2 6

Már 1848 előtt is rebesgették a kun puszták felosztásának szükségességét, de ez a terv csak az 1850-es években érlelődött meg azáltal, hogy a széltében dühöngő betyáréletnek a porcogójára hágjanak, továbbá, mivel a közösségi pusztákat közterheit redemptiók szerint osztották fel, ami a legeltetési arány szoros megállapítását tette szükségessé. Ennek megállapítása azonban nagy gondot okozott, panaszokra, visszaélésekre adott bőséges alkalmat.

így érlelődött meg lassan a közös, szabadpuszták „küszöbig" való felosztása, ami Halason már 1861-63-ban, de néhány évtized alatt más kiskun helységekben is végbement. A századforduló idején az utolsó szabad kun puszták Szánk, Móricgát, Kötöny, Mérges is hasonló sorsra kerültek. Ezzel a régi szép, szabad pásztoréletnek is örökre befellegzett, mielőtt azt méltóképpen, s a maga valóságában megörökíthettük volna.

A leírtakból láthatjuk, hogy a jászkun birtokviszonyok a feudális kor vége felé már haladóbbak és fejlettebbek voltak, mint más, nemesi területeken. A fejlődő termelési viszonyoknak is inkább megfeleltek. Kun földön lényegében a zsellér is teljesen szabad ember volt, ki szolgálatokkal csak a közösségnek tartozott. Redemptussá lehetett az irredempus is és kiváltságossá, ha földet vett vagy redemptus özvegyét, leányát vette feleségül. Tehát birtokviszonyaink a korhoz képest fejlettek és csaknem polgáriasultak voltak.

58