Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)
kegyetlen és hosszú télben elpusztult. Hirkó Mihály gazda - kinek talán legtöbb jószága volt otthagyta a Tajópusztán lévő tanyáját, s 13 napig a tájára se ment. Akkorra minden jószága éhen pusztult. Minthogy ezévben szántották, vetették először a tagosított határt, sok gazda már a veszély előtt pénzzé tette a jószágát, hogy földet vásárolhasson. Az ilyenek szerencsések lettek, mert az akkori állapotok miatt (nagy távolságok, a juhászok szabadlegeltetése és ellenállása) a földeket, kivált a messzi pusztarészeken fekvőket, potom árakon összevásárolhatták. Ennek azután nagy vagyoneltolódás lett a vége. így végződött az 1863. évi csapásos esztendő. A nagy szárazság miatt bekövetkezett állapotokat a legtöbb gazda sohasem bírta egészen kiheverni. (Cs.G.ésM.S.) Tarackörletés Az 1863. évi aszályos, ínséges esztendő utáni tavaszon Tumó Imre bodoglári szárazmalmához egy juhász a szamáron négy zsák őrletni valót vitt. A molnár csodálkozott, hogy ínséges időben, hogy lehet egy juhásznak négy zsák gabonája s még hozzá egy szamár mind a négy zsákot elbírja a hátán. Mikor a juhász a malom előtt megáll a szamarával és köszön, leemel egy fehér zacskót is, melyben rizs lapított, s átnyújtja azt a molnárnak s így kezdett vele nyájaskodni:- Ezt a zacskó rizskását mög kigyelmednek hoztam, őrlesse mög ezt a négy zsák tarackot érte! A molnár elbámult, mert a zsákokban valóban kimosott, szárított, bicskával összevagdalt tarack volt. Ilyen idők jártak akkor. (Cs.G.) 1866 Az 1860-as évek közismert csapásos esztendők voltak. Egyik legnagyobb csapás 1866-ban következett el a nagy fagyás miatt. Erről Bacsó László tanyás gazda, halasi népköltő az alábbiakat írta: Szomorú vizsgálódás Zsanán 1866. május 24-én. 80. zsoltár 5-6. vers. „Seregeknek Ura, Istene! Meddig haragszol Te népednek könyörgése ellen? Megelégítél minket siralmas kenyérrel és siralmas italt adsz nekünk, nagy mértékkel." Az 1866. május kezdetétől a 24. napjáig. Eledez az ember szíve, jövőjéhez bizalmas. De csak árny és tündérfény ez, mely kívül kecsegteti, Majd északról fordul a szél, a reményt elkergeti. Vad szárnyait felcsapkodva, jön felpuffadt pofával, Mint pusztító ár elragad minden kedvet magával. Felhő borítja az eget, nincs a napnak ereje, Megcsügged a fű növése, szőkül a búza feje. Elmúlt a kedv, minden főre kétség, aggódás szállá, Nagy a panasz, nő a hideg, vacog az ember álla. 48
