Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)
lévő háza végére. „Kíváncsiságból a zsandárok is odalovagoltak, megnézni, de nem merték bántani." 7. ínséges idők 1863 Az 1862-63. évi egész tél, hidegek, havazások nélkül múlt el. Tavasz kezdetén azonban a rettentő száraz szelek a földek minden részét, de a vízálló helyeket is kiszárították. Ahol álló és úszó vizek szoktak lenni, ott a zsombékok s a széleken a semlyékek még csak ki sem zöldültek. A legjobb kaszálókon is csak fehéredett és veresedet! a fű töve egész nyáron át. Az alacsony, szikes földeket mindenfelé kutya tej verte fel. Az akkor élő emberek ezt természetelleni látványnak magyarázták. Április közepétől szeptember utójáig nem volt eső, pedig az égen olyan terhes felhők vonultak el, hogy majd leszakadt az ég; de csak annyi eső hullott belőlük, hogy az udvarokra csak 5-6 csepp jutott, de azok akkorák voltak, mint egy kontyos dió. Június 3-án, 4-én akkora fagy lett, hogy nemcsak a szőlőket rongálta meg, hanem a gabonákban is nagy károkat tett; a tavaszi kapás veteményeket meg végképpen semmivé tette. Árpából, zabból majdcsak semmi nem termett, mert amikor ezen nyomorogva nőtt gabonafélék érési ideje elkövetkezett, teméntelen sok szűcskő lepte el és megemésztette. E csapások a gazdálkodó és napszámos emberekre hihetetlen szükséget hoztak. Több száz család elvándorolt délre, s egy részük vissza sem tért többé. A jószág is rendkívül sokat szenvedett az éhségtől és szomjúságtól. A szegényebb sorsú emberek az új termésig a városháza udvarán kaptak ingyen ebédet a kormányzat és a város jóvoltából. Ezek száma az 1864. év elején már mintegy 500 főre szaporodott. Zseny István, volt főbírónak ezidőben többévi gabonatermése megvolt vermekben, s egymaga több száz családot élelmezett, jobbadán térítés nélkül. A jószág ára nagyon leesett, egy részét elhajtották a dunamenti Őrjegekbe, de az ottani sásos füvet a halasi jószág nem bírta. Hallatlan erőfeszítéssel és áldozatos lélekkel segítettek az emberek egymáson. Ennek ellenére egyesek még a tarackokat is kiszedegették és áskálták a földből, s megőrletve éleimül használták el. Ez év december 13-án volt a „Luca szele", melyet ma is emlegetnek az öregek. Egész házsorok tetejét levitte a szélvihar, s még a templomot is megszaggatta. Majd következett a rettentő hideg tél. A legyengült lovak - nem ritkán - megfagytak a hámban. Tavasz felé az akolgarádok is düledezőkké lettek, mert az éhes jószág a közéjük rakott gizgazt és dudvát kiette. A nyáron betakarított paraj meg ballangóból kazal formára összerakott takarmány olyan kapós lett, hogy egy marhát is adtak olyan hosszúságú rakományért, mint a marha farbúbjától a szegybúbig terjedő hosszúság. A templomok zsúfolásig megteltek, még hétköznapokon is. A gazdák sírva kerülgették éhező jószágaikat, melyek legnagyobb része a 47