Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)
Ha egy-két legény elindult a zászló felé, a többi legény is feltüzelődött, aminek az lett az eredménye, hogy Nagy Czirok Imre gazdalegény is bekezelt. Ha valamelyik legénynek a lánytestvére is jelen volt, az fogta a testvére kezét s úgy őrizte. Ha nem bírta visszatartani, mégis bekezelt, akkor pedig megsiratta. A káplár is ugyancsak ügyelt ám, hogy merre lát valami csinosabb legényt; az ilyenek közelébe sudarkodott, s ha csak lehetett, kardot kötött az oldalára s dicsérte is: - Kinizsi Pálnak az oldalán nem állt így a kard, mint a tiédön, édös öcsém! Húzta a zászló felé s íratta be a nevét. Másiknak meg - ha lehetett - csákót nyomott a fejére. Az ilyenek már nem tudták magukat „kioldani". Az őrmester is mondogatta egy-egy asszonynak, kiknek a fiuk fölcsapott: - Hej kedves nénikém! Embör a maga fia! Ilyen köll a táborba! Úgyis csak elvinnék katonának! A másik legényhez meg így szólt: - Ugy-e szép élet a katonaélet, öcsém!? Gyere csak egy szóra, fogj már velem kezet! Másik kezével a borosüveget adta neki. Ha a legény megfogta a kezét, kiáltotta: - Kezet adott! írjátok be! Nem anyámasszony katonája ez! Ha életrevaló, vagy jobbállású legényt látott, odaszaladt: - Gyere csak közelebb öcsém! Ez ám az élet! Te is ilyen katona lehetsz ám! Még a kardját is odaadta neki: - Kösd föl csak! Nézd milyen jól áll! Ismét akadt két legény, akik leparoláztak; Zana Mihály és Bakodi Antal személyében. A gyerekhad mind katona akart lenni, azok bíztatták legjobban a legényeket. - Mink mönnénk, csak kölle- nénk! Nincs ennél szöbb élet a világon! Mit fél kendtök!? Egy kis eredmény és pár órai vígasság után az őrmester és a hatóság megbízottai zeneszó mellett továbbmentek, s egy másik kocsma udvarán telepedtek meg, ahol élőiről kezdődött minden. Másnap, harmadnap más-más városrészeken tűntek fel, s útközben a kisajtókban próbáltak szerencsét. A napokig tartó verbuválás során a bekezeltek száma egyre inkább emelkedett. Hogy hányán lettek nem tudjuk, de elbeszélőim a nevét is tudta azoknak, akik mind ki is hajóztak az ígéret földjére s épbőrrel haza is tértek mind. Hányt-vetett és kalandos életükről nem közönséges, sokszor csak kitalált élményekről még Háry Jánost is túlszárnyaló meséket szőttek. Ezekről hátrább még megemlékezünk. Hatházi Sándor verbunkos őrmestert arról is sokáig emlegették az öregek, hogy egy jász-kun ünnepélyen - ahol fenséges nejével a palatínus is jelen volt (Jászberényben) -, a szabadtéri táncvigalom hevében, amikor táncosával a palati- nusné közelébe jutottak, így kurjantott: „Körül nézőm magamat, Ögyem a szomszédomat!" Szavaival általános derültséget keltett, s a palatinusné is mulatott rajta. 1864. év tavaszán, egy virágfakasztó szép vasárnap reggelen csak hallja ám Halas város népe, hogy pörgetik az utcákon a dobot, s a város dobosa, az osztrák- olasz-francia háborúban többszörösen kitüntetett Szatmári G. Imre (nagybátyám) adja tudtára mindenkinek, hogy a verbunkosok megérkeztek. Aki katona akar 250
