Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)
ebédidővel. Még a pálinkás cserép butellája is összetört, s hasztalan kért egy kis „nyálazót", nem kapott senkitől. Végre is a fiák közül az István könyörült meg János bátyján (a balotain), s a Gál sógor (a göcshasító apja) javaslatára a már lóláb orvosságnak elszánt s jól bekámf orozott saját pálinka jussát ajánlotta föl neki. Bele is lehelt vagy háromszor a két verdungos, szűk nyakú cserép butellába a balotai sógor, s felére könnyítette annak tartalmát. Lett is olyan kámforos szag körülötte, hogy később a négy iccés boros kulacsból nem is engedtek neki inni az ebédnél, hanem meszelyes bögrébe öntötték ki a porcióját. A böllér szokás az volt, hogy ha az egyik ivott, a többinek is sorban innia kellett. Ilyenkor a lélöklik dugó nélküli kulacsból egyszuszra fél verdungnyit is alig lehetett kiszippantani, míg a balotai sógor az egész bögre tartalmát be- belódította. Egyik-másik böllér ezt megint csak nem hagyta helyben, hanem csalásnak minősítette. Leginkább kifogásolta ezt az inokai Csapi, meg a balotai bodri Darányi sógor, kik gyakran emlegették, hogy jó vizet még nem ittak, de rossz bort sem. Az ebéd utáni duruzsolásnak az lett a vége, hogy a kulacsot a legerősebb böllér - a Csapi sógor - nyakába akasztották, ki ott is tartotta a húsdarabolási munkák alatt a végéig. Ez az eljárás sem találkozott egyhangú tetszéssel. Egyik a reggeli csalást, másik az ivási csalást emlegette. A felszegi Gál sógor meg a füzesi Gyenizse Sándor a kibékülés mellett kardoskodtak, ami az asszonyok segítségével végtére sikerült is. Ennek újra békepohár ivás lett a vége, ami igen sűrűn ismétlődött. így ment a kolbászhús megvágásáig. Ekkor a Gál sógor irányításával a kolbásztöltéshez fogtak. Az asszonyok meg a hurkatöltés végeztével, az első szál kolbászt mindjárt elkérték, hogy egy kis kóstolót süthessenek. Mikorra a böllérek a hat disznó húsát a fölvakart bőrökbe két töltővel beleszorították, a kóstoló kisült. Alighogy az asszonyok megkóstolták, mindjárt kiderült, hogy biz 'abban se só, se paprika, se bors, de még fokhagyma sincsen. Vakaróztak, suhíkoltak most a böllérek, s míg ott egymásra tekintgettek, az öreg házigazda kiadta a parancsot, hogy: 7- Már most húzogassátok ki a húst a bőrökből s gyúrjátok bele a sót, borsot, paprikát, foghagymát, aztán töltsétök bele a bőrökbe újra! Mit volt, mit tenniük, hozzáfogtak a cifra munkához. Az asszonyok a böl- léreket, ezek meg az asszonyokat okolták, mért nem mondták, hogy ezek is kellenek belé. Végre kisütötték, hogy a disznófogási, meg az ivási csalás feletti vita az oka mindennek, amit a balotai meg a Csapi sógor firtatott. Tegyék hát jóvá ezek a hibát. Ebben mindenki egyetértett. Igen ám! Csakhogy a gyakori békepohár iváskor mindkettő előljárt az ivásban. Nagyobb adagokat szippantgattak, mint a többiek, s így egy kicsit megmozgósodott velük a szék - utóbb a föld is -, melyre már rá is hasaltak, hogy le ne hemperedjenek róla. így hát képtelenek lettek a kolbászhús kihúzgálására és újratöltésére. Nem volt hát mást mit tenni, mint akik még meg bírtak a lábukon állni, azoknak kellett a jóvátételi munkát elvégezni. Nem is lett ám nóta, hanem a munka meg a tépelődés járta csak jó éjfélutánig. 229
