Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)
A májusfa alá egy kerek vagy szegletes asztalhoz ült a belépődíjakat (10-20 krarjcár) szedő öregebb legény, két ellenőrrel, meg a felügyelő, akit „csúvár"-nak neveztek. Az utóbbi ügyelt a májusfára, vigyázott a kendőkre; így ő nem is táncolhatott. Néhány rendező legény, kokárdásan vagy karszalagosan a rendre ügyelt. Ha rendetlenkedő legény akadt, azt a legénybíró elparancsolta a helyszínről. Parancsát teljesíteni kellett, mert ha ellenkezett, két kezénél fogva karra fogták s elvezették a májusfától; ha pedig visszamerészkedett, akkor a rendőrök fogták közre, s még fel is nyakaiták. A hatóság a májusfák alatti mulatságot csak naplementig engedélyezte, ezért küldött is a helyszínre egy-két tizedest, vagy később rendőrségi közeget. A gyerekhad is résen állt a májusfák alatt. Ott lesték el az öregebbektől a régi szép táncfigurákat. Ok ingyen táncolhattak; gyönyörködtek is bennük az öregebbek. Távolabbról egész sereg ember, asszony nézte a mulatozókat. Nagy szerepe volt a májusfák alatt a jótáncos legényeknek, embereknek, mint Halason a „hét vármegyében híres" Kiss Lajosnak meg Kosa Józsefnek, régebben a selyem talpú Nagy Czirok Mártonnak, híres vőfély kedőknek, meg a szédülésig táncos borízű Gyenizse Jánosnak, a túzoktollas kalapban járó Hajma Kovács Józsefnek, a jércetojás nagyságú, srófos ezüstgombos dolmányban járó, szintén vőfélykedő, szegényebb sorsú, de igen szép és csinos külsejű Borbás Lajosnak és többeknek. Ha egy-egy jótáncos leányt - mint a Bangó Jucit, Suba Julist, Fekete Terkát, kik ilyen alkalmakkor az 1870-es években még piros csizmát viseltek - elránthatták a táncra, úgy megforgatták őket, hogy szoknyáik combtövig föl- lebbentek, gazdag, pántlikás hajfonatukkal hessegették el a közel levőket. A lányok nagyrésze a múlt század végefelé már selyemruhában jelent meg a májusfák alatt. Általában jóval drágább ruhákban, mint a századforduló utáni évtizedekben. A promenádon felállított májusfa alatt legjelesebb leány a Mamlec Márika volt. „Olyan szögrelépő volt, mint a bíbic, mikor az a vízszéleken járkált. Egy kicsit „kikapi" is volt, de az apja igen örült, hogy a lánya milyen kapós."15 2 A sarkantyúk pengése, lányoknál a cipősarkok elé a hajlásba szerelt kis, sárgaréz csengettyűk összeolvadó hangja andalító szépség volt. 40-50 pár, sőt ennél is több pár táncolt egyszerre. Az 1890-es években a halasi Kálvin téren én még hallottam, amikor a híres táncos Hajma Kovács Józsit így bíztatta egy öregebb polgár:- Högyözd Józsi, hogyözd!- Hogy őzöm sógorom högyözöm! -felelt rá Józsi bá. Egy másik öreg meg (közülük is „kiléptek" néhányan) tánca hevében ezt kiáltotta: - Hej te vakasszony, hozd ki azt a fanyűgőt! Egy-két pohár borra vagy sörre a legények át-átléptek valamelyik közelebbi „cégéres ház"-hoz, ahol sajáttermésű jó borokkal szolgálták ki őket. A pénzkezelőnek meg az ellenőröknek s a csuvároknak helyükbe vitték az italokat. Alkonyattájon a banda indulót fújt, s a fiatalság az öregebbekkel is a bámészkodókkal hazaszállingózott. A rendezők egy közeli ház udvarára vitték a májusfát a következő vasárnapig, de a kendőket leszedték róla, s hetenként újra meg újra 220
