Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)

Halas levéltárában a májusfákról a legrégibb nyomot az 1770-es évekből találtam, amikor is „a májusfák alatti zajgolódásokra", „szemes vigyázatot" rendelt a tanács.

Magán-májusfákat egy-egy legény állított fel segítséggel, a neki tetszőbb leány ablaka alá, már a május első vasárnapjára hajló éjszakán, titokban. Az ilyen májusfát csak május utolsó vasárnapján éjjel emelték ki a helyéről azok, akik odaállították. A magán-májusfák hegyébe virág, vagy tavalyi árvalányhaj-bokrétát kötöttek, s fejmagasságban egy négyzet suknyi fehér kartonpapír lapra ráírták, hogy „Juliskának" vagy „Pannikának". Az ilyen májusfa nagy dicsőség volt a leányra. Büszke is volt rá, s örömében - néhány napig - enni is alig tudott. Gyakran nem is sejtette a leány, hogy ki a kedveskedő legény. Ezt csak délutánra sejthette, mert a legény elsétált arra, de akkor még a köszönése sem árult el semmit, hanem este már leste a leányt, aki szintén leskelődött, s találkozás, tere-fere lett a vége.

A közös és magán-májusfák céljára, magas, karcsú jegenye vagy szilfát fűrészeltek ki a helyéről, többnyire valamelyik legény szüleinek nem messzi bokorerdejében. A lecsonkolás után a 8-10 méter hosszúra hagyott rönköt a legénytársak vállukon emelték a helyszínig, s együttes erővel le is állították. A közös májusfák nagyobbak és díszesebbek voltak. Vasárnap reggel a leállítás előtt a lányok, asszonyok segítségével egy előre kiszemelt szomszédos udvaron, öles magasságtól felfelé a székeken vagy bakokon fekvő májusfát „felkendőzték", virágozták, pántlikázták, miket a lányok hazulról vittek vagy úgy kéregettek kölcsön egy-egy délutánra, s azokat gombostűkkel, vigyázva rátűzdelték. A kendők, virágok, pántlikák színeit tetszetősen illesztették össze, s árvalányhaj, orgonavirág stb. bokrétákkal sűrítették. Ehhez az 1870-es 80-as években igen értettek: Modok Mári (Dobrádiné) meg Hajma Kovács Józsefné. A májusfák felső végén meghagyott csonka ágakra néhány üveg vagy kulacs bort is aggattak. A nagyobb kendők, jegykendők is ott lobogtak. A hegyébe pedig fűzfavesszőből abroncsot csináltak, melyre színes zsebkendőket tűzdeltek.

Ilyen közös májusfákat állítottak Halason: a Felszegen a mai Szabadság téren a Suba ház, régebben pedig - amíg az be nem épült -, az ezzel szemben levő Gyulai ház helyén; A Kun téren a Zilah féle szárazmalom mellett; A promenádon a mai gimnázium helyén. Ez volt a „legfölkapibb" hely, mivel ez már a város szívében volt; A Batthyány utca betorkolásánál; A Tabánban a Szántay kútnál (a mai Kálvin téren); a „Vermek"-nél a Nyári Panna kocsmája mellett, a Hunyadi és Szép utcák találkozásánál; Ván Gergelyék kapujában, a mai Rákóczi téren; A város napkeleti szélén az „Ürgés" kocsma előtt.

A városokban, helységekben a délutáni templomozás után a közös májusfáknál megjelent a zenekar. Száz évvel ezelőtt már az akkoriban alakult „magyarbanda", trombitákkal és más zengő eszközeikkel, s fújták a hívogatót, majd kezdődött a tánc, melynek menetét a „legénybírók" igazgatták. A csárdás, a Dobozicsárdás, a magyar polka, a múlt század végefelé már a lippentős meg a rezgős tánc isjárta.

219