Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)

törött üvegcserepek, vörösbor a kifolyt vérrel keverten borították a sátor földjét. Ezalatt a sátor előtti téren a kiszolgálónők sikoltozva locsolgatták a bevert fejű pásztorokat. Bizony némelyiket hiába, nem tért az magához többé. Az ilyen esetek meggátlásához Péter Pál értett a legjobban. Nem volt rest kérdezgetni a kocsipásztoroktól, hogy „Mit láttok gyerökök?" Ha azután azt mondták, hogy lobog a sátor teteje, akkor legényeinek tüstént kiadta a parancsot, hogy „Utánam!".

78-ban is jelen volt Péter Pál komisszáros a halasi vásáron daliás hat szál legényével. Meleg nyár volt. Nem is viselt ám akkor hivatalos ruházatot, hanem a maga ízlése szerint volt felöltözve: Sarkantyús, kordován csizma, fehér patyolat vászon, rajtos aljú gatya, korcában egymást érő ráncok, bő borjúszájú ingujjak, fekete selyem nyakravaló, kettős bokorra kötve, fekete posztó kismándli, elöl végig apró ezüst gombsorral, pörgeszélű fekete magyar kalap, hátrahajló, rezgős kócsagtollal ékesítve. Fegyverzete pedig egy jó derékig érő somfanyelű rézfokos, a foka tüskés buzogány alakra kikészítve. Hadnagyai már hivatalos egyenruhában voltak. Kék posztóból készült kabát, mellény, nadrág, fehér zsinóros vitézkötésekkel ékesítve. Körülprémes huszáros mente, sárgaréz gombokkal, nyakbavető, kétsoros vastag zsinórral. Lábukon felkötős sarkantyús csizma, fejükön árvalány- haj-bokrétás fekete kalap. Fegyverzetük pedig egy ólomszíjból font ciromostor volt. A fegyverzet használatához nagy ügyesség kívántatott. A kampós, rezes, vastagvégű és hosszú juhászbotokkal való szembeszállás alkalmával a győzedel- met rendesen a komiszáros rézfokosa biztosította. Ennek hiányában többnyire a hadnagyoké lett a szaladás, amíg lovaikra fel nem ugorhattak. Ez csak akkor nem következett be, ha valamennyien tudták a bot alá ugrási műveletet, de ehhez nagy testi erő is kellett, hogy a bot alá ugrásakor elkapva, a juhászt a fejük fölé emelve a földre csaphassák, mint a tököt. Ha ez sikerült, s a kampós bot az ő kezükbe került, egy-két suhintás vele, s a juhászok csoportja inkább feküdt, mint szaladt.

Az említett nyári vásárkor a kocsipásztorok úgy déltájon egyszer csak látják ám, hogy lobog az egyik sátor teteje, Péter Pál komisszáros pedig legényeivel gyors léptekkel a sátor felé tart. A lobogó, nyitott elejű, alacsony sátor tömve volt mulató juhászokkal, a rezesbanda fújja erősen, s víg muzsikaszó mellett a juhászok a hónuk alá szorított horgossal nekivörösödve járják az ugróst. Mikor Péter Pál komiszáros hat legényével odaért és beköszönt, a muzsikaszó elhallgatott (így volt rendjén), a komisszáros pedig jó mulatozást kívánt, hozzátévén, hogy rendbontás ne legyen ám, mert különben ő csinál rendet, amiben majd nem lesz köszönet. Aztán jelt adott a muzsikásoknak, hogy folytathatják. A mulatás megszakasz- tásáért egyik-másik juhász békétlenkedett is, mondván: - A leszámolást azért nem hagyjuk ám el! Aztán folytatták a táncot. Még vége se volt a nótának, máris megtörtént az első összecsapás. Fordulás közben az egyik juhász, csizmája sarkával rádöbbantott egy másik juhász lába fejére, mire az így szólt: - A magad lábán járj öcsém! Majd egy pofon csattant el, a másik meg vissza.

Erre megkezdődött a zsivaj. A táncoló juhászok táncosaikat eleresztve, kam- pósaikat emelgették a levegőbe, de azok a sátortetőben akadozva, nem éppen jól

150